A szakadék szélén

Erejét nem kímélve ássa egyre mélyebbre magát a politikai válságba Ukrajna.

Egyre szélsőségesebb indulatok uralják az utcát, s függetlenségének jó két évtizede alatt az ország még soha nem volt ilyen közel a kettészakadáshoz. Az országon belül amúgy is meglevő mentális, kulturális, politikai törésvonalak egyre mélyülnek. Mind rémisztőbben sejlik fel a polgárháború képe, s a fejlemények láttán a radikálisokat eddig rövidlátó módon bátorító Nyugat is csak kapkodja a fejét. A szellem azonban már kiszabadult a palackból.

Két hónapja néz már farkasszemet egymással a hatalom és a Majdan. A tiltakozásokat a vilniusi aláírás elmaradása robbantotta ki. A társadalom többsége egyrészt abban a tévhitben élt, hogy az európai uniós társulás szentesítésével euró hull az égből, s egy csapásra eltűnik minden, ami rossz. A korrupció, a hatalom cinizmusa, a polgároknak a csinovnyikokkal szembeni kiszolgáltatottsága és az oligarchikus berendezkedés. Mert az egyébként éppen a hatalom által is gerjesztett felfokozott várakozások nem csak anyagi természetűek voltak.

Az ukránoknak elegük lett a függetlenség óta felgyülemlett, mellesleg az egész posztszovjet világot érintő gondokból, s ez elégedetlenség az európai integráció lassulása miatti csalódottsággal vegyülve a döntés kapcsán megnövekedett geopolitikai feszültség közepette rendkívül veszélyes gyúelegyet alkotott. Megérezve az ebben rejlő lehetőséget, a Nyugat megpróbálta menteni a menthetőt, nyomás alá helyezte a korábban még tökéletesen legitimnek tekintett Janukovicsot, egyúttal igyekezett valamit törleszteni Moszkvának is a vilniusi vereségért.

Érthető módon rárepült az elégedetlenségre a súlyos problémákkal küszködő ellenzék, szokás szerint játszották a maguk játékát a különböző oligarchacsoportok, míg a hatalom alábecsülte a helyzet súlyosságát. Folyamatosan eltaktikázta magát, nem tudta eldönteni, mit is kezdjen a tiltakozásokkal. Január elején ennek ellenére úgy tűnt, hogy sikeres lehet ez a húzd meg, ereszd meg játék, hiszen a Majdanon a kifulladás jelei mutatkoztak. Az ellenzék lett egyre tanácstalanabb, amikor a túlságosan magabiztossá váló hatalom ismét hibázott, s a tüntetések felszámolását jogilag megalapozó törvények áterőltetésével olajat öntött a pislákoló tűzre.

Ezután már csak idő kérdése volt, hogy elpattanjon a húr. Az elcsigázott, áttörést a fagyban kitartva elérni sem tudó, a hatalomban és az ellenzékben egyaránt nem bízó Majdan önjáróvá vált, s a megoldást végig az erőszak eszkalálásában kereső radikálisokat végül már senki sem tudta megállítani. Ma ott tartunk, hogy mind a randalírozó szélsőségesek, mind pedig a rendvédelmi erők elmentek a falig, s arra már alig emlékezik valaki, hogy a tiltakozások célja eredetileg az európai integráció kikényszerítése, nem pedig a hatalom megdöntése volt. Vagy csak a naivak gondolták így?

Ez azonban jelen esetben már mindegy, mert az igazi tét lassan nem Janukovics és pártja hatalmon maradása, hanem maga Ukrajna. Sokan azonban még mindig ott tartanak, hogy vagy a hatalom számolja fel a Majdant, vagy pedig a Majdan zavarja el Janukovicsékat. A frontok megmerevedtek, a barikádok épülnek. Ebben a káoszban azonban apró biztató jel, hogy a szakadék szélén tántorogva az elit azért mintha megrettent volna a mélységtől, s a kijózanító döbbenet talán önmérsékletre inti a feleket.