Az elszalasztott lehetőség

Lehetett volna méltóságteljes, közös főhajtás a holokauszt hetvenedik évfordulóján, ehelyett a kampányküzdelmek mezében vívnak egyesek törzsi háborút.

Nem ez történt. Hetven évvel a vészkorszak után frontok nyíltak, sérelmek újultak meg, rögzült az állóháború. A legrosszabb, legkártékonyabb, legtöbb sebet okozó erők juthatnak ilyenkor szerephez, és mód nyílik arra, hogy azok triumfáljanak, akik az ellentét szításában érdekeltek. Az együttes emlékezés hajója pedig szemünk előtt úszik el a sötét vizeken. Kísértethajó, nincsenek utasai. Akik jegyet váltottak rá, azoknak nem volt megfelelő a fizimiskájuk. Nem jó szögben hajoltak meg, midőn a hajóhídra léptek. A kapitány eltanácsolta őket az utazástól, s akik nem értettek a szóból, azokat a matrózok durva gúnyolódás közepett kiebrudalták a fedélzetről.

Különös, hogy az évtizedek múlásával nem egyre toleránsabb, hanem egyre inkább egymásra fenekedő nemzedékek néznek farkasszemet egymással. Ma ott tartunk, hogy a vészkorszakot átélt idős emberekben több a dolgok megértése iránti vágy, mint a mostaniakban. Sajnálatos, hogy a holokauszt kerek évfordulója egybeesik az országgyűlési választások évével, mert így a kampányküzdelmek mezében vívnak egyesek törzsi háborút. S ez nem tesz jót a magyar–zsidó együttélésnek. Az emlékezés semmilyen formája nem válhat doronggá, amelyet politikai riválisokkal szemben lehet használni. Játszhatta volna a Mazsihisz ebben az emlékezés komolyságához méltatlan küzdelemben a lengéscsillapító szerepét is. Hogy simán gördülhessen a kerék, és stabilnak tűnjön az út. Hiszen még egy gyereknek sem lehet azt mondani: úgy emlékezz, ahogy én akarom, mert ha nem, majd jól fejbe váglak, és a homlokodon a púpot legalább majd megjegyzed.

Döntése értelmében a Mazsihisz egyelőre fenntartja a kormány holokausztra emlékező rendezvényeinek bojkottját. Mérsékeltebb tónusú levele, amelyet a kormányfőhöz intézett, konstruktív javaslatnak tűnik, de csak ha kivesszük a történések élő kontextusából. Az csak egyetlen kérdés a sok közül, hogy miért nem a Sorsok Háza projekt kezdetén merült föl bennük, hogy a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga újjáépítésével kellene emlékezni a holokauszt évére. Zsidó–magyar együttélés házának neveznék el, ami a jelenlegi állapotok ismeretében szinte iróniának tűnik.

Minden ellenkező híresztelés ellenére a mérsékelt jobboldal nem négy év viruló antiszemitizmusában tobzódott idehaza, hanem egy lepusztított ország lassú magához térésének volt tanúja és segítője. A négy év áldatlan küzdelmek közepett telt el. A Vörös-tenger kevésbé határozott vonalakkal nyílt szét Mózes lábai előtt, mint ahogy nagy bánatunkra Európa elvált az Európai Uniótól. Ez alatt az idő alatt a mai magyar kormány többször volt megvádolva antiszemitizmussal, rasszizmussal, mint a koncentrációs táborokat működtető Harmadik Birodalom. Szomorú, hogy megtámadtatásaink idején nem számíthattunk egy a külfölddel szemben viszonyaink tárgyilagos megítélését sürgető hazai zsidóságra.

Meglehet, a holokauszt évében zsidó honfitársaink szenvedéseire magunkban fogunk emlékezni. Kirekesztettünk a kézfogásból – de nem biztos, hogy ezáltal mi lettünk szegényebbek.