A balliberális megmondóemberek szemében Orbán Viktor Putyin pincsije, aki diktátorokat is megszégyenítő módon egyik óráról a másikra megpuccsolta, az atomügylettel a Kelet felé fordította Magyarországot. A kérdés geopolitikai kontextusba helyezésével amerikai támogatókat találnak érvelésükhöz, amelyben a korábban erényként felmutatott pragmatizmus egy laza fordulattal bűnös megközelítéssé válik. E szitoközönből egyesek mindössze egy washingtoni bárba hívó szánalmas Putyin-ellenes rockkoncerttel veszik ki a részüket, míg mások odáig jutottak, hogy a leggusztustalanabb eszközhöz nyúlva a Molotov–Ribbentrop-paktumhoz hasonlítják a moszkvai megegyezést. E képet már-már megmosolyogtatóan színezi, ahogy a szabadságharcba belefeledkező Békemenet az elé dobott kesztyűt felvéve, túltengő igazodási kényszerében most éppen Oroszországot s az orosz kapcsolatokat készül megvédeni, amely kiállás éppoly hiteltelen, mint a másik oldal gyűlölethadjáratba torkolló neofita buzgalma.
Ebben a mesterségesen felajzott, egy stratégiai kérdést szánalmas módon kampánytémává silányító hangulatban kezdi meg a paksi bővítésről szóló törvény vitáját a parlament. Kár érte, mert mint az idézett érvkészlet is mutatja, a vita még véletlenül sem az energiastratégiáról, a megállapodás mindenki által jogosan várt részleteiről, szakmai kérdésekről folyik majd, hanem a másik oldal lejáratásának eszközévé sekélyesedik. Ha tényleg sorskérdésről van szó, akkor még inkább megbotránkoztató, ha valódi érvek ütköztetése helyett hitkérdéssé degradálódik a Paksról folyó diskurzus. A kibontakozó, nemcsak a kormányzó pártot, de a potenciális partnert is sértő vita szánalmas eszközrendszere kívülről nézve nemcsak rossz színben tünteti fel Magyarországot, de olyan mellékvágányra visz, amely gyengíti a nemzeti érdekek védelmének hatékonyságát. Csak ronthatja a magyar pozíciókat keleten és nyugaton egyaránt, ha alapvető külpolitikai kérdésekben nem tudunk közös nevezőre jutni. Még rosszabb, ha egy már meglévő konszenzust áldozunk fel kisstílűen a rövid távú pártérdekek oltárán. Mert mint a 2009-es parlamenti szavazás is mutatja, Paks bővítésének kérdésében azért mégis csak egyetértés volt a hazai politikai eliten belül, s azt sem kérdőjelezte meg senki, hogy e beruházás megvalósításának toronymagasan a Roszatom a legnagyobb esélyese. Erkölcsi alapjuk a mostani döntést bírálni egyedül a nukleáris energiát mindig is ellenző zöldeknek van, álláspontjukat azonban a társadalom döntő többsége nem osztja.
Paks bővítését nem érdemes erőltetetten a kelet–nyugati szembenállás kontextusában vizsgálni, a keleti nyitásban áttörést jelentő döntés kapcsán azonban kétségkívül megkerülhetetlen külpolitikai irányultságunk kérdése. Mértékadó hazai politikai erő még soha nem kérdőjelezte meg, hogy Magyarország a Nyugat része, s a netán e tétel tagadásával kacérkodóknak is tudomásul kell venniük, a Kelet számára is csak erős európai hátországgal érdekes partner. Ugyanakkor azt sem róhatja fel senki a kormánynak, ha alkalmazkodva a világban zajló súlypont-áthelyeződéshez – akár még saját árnyékán is átlépve –, szövetségeseihez hasonlóan, a mozgásteret tágítandó keletre is nyit. Mert Putyin gondolatmenetét hallgatva – ha úgy tetszik, a szemébe nézve – egyértelmű, hogy Oroszországban ma már nem az egykor rettegett Szovjetuniót, hanem a lehetőségeket kell látni.
