Egy újjáéledő, az erejét nem csupán a világgazdaságban, a hatalmi politikában, hanem emberek milliárdjainak érdeklődését felkeltő esemény keretében megmutatni, sőt talán fitogtatni kívánó birodalom jelképe. Szinte természetes, hogy immár Szocsi minden idők legköltségesebb olimpiája, Pekinget letaszítva az élről. A kínaiak hivatalosan 44 milliárd dollárt költöttek az ötkarikás játékok előkészületeire, az oroszok 51 milliárdot, de egyes becslések szerint a kiadások 100 milliárdra rúgnak (a korrupció tekervényes csatornáin elszivárgó milliárdokkal együtt persze). Ez nagyobb összeg, mint amennyit a korábbi huszonegy téli olimpiára összesen költöttek. Ide kívánkozik, hogy a britek 15 milliárd dollár alatt tudták tartani a londoni játékok teljes költségvetését, pedig alaposan megadták a módját. Londonban persze nem kellett mindent nulláról kezdeni, eleve jobb volt az infrastruktúra, mint akár Pekingben, akár Szocsiban, az őrült költekezés azonban azt is mutatja, Oroszországban mindenre van pénz, ami Putyin elnöknek fontos. Így a labdarúgó-világbajnokságra is, amit négy év múlva rendeznek Oroszországban.
A nemzetközi közvélemény reakciója feltűnően hasonló, mint Peking előtt. Akkor Tibet önrendelkezése, a kommunista elnyomás, úgy általában az emberi jogok kérdése, most a már-már a feledés homályába veszett egykori Cserkeszföld önállósága, az erősödő, egyesek szerint Ukrajna függetlenségét is veszélyeztető orosz befolyás és – mondjuk így – a megszokottól eltérő szexuális magatartást követő egyének jogainak csorbítása került középpontba. (Anélkül, hogy elmerülnénk a részletekben, valóban olyan nagy baj, hogy Oroszországban törvény tiltja a homoszexualitás népszerűsítését a kiskorúak körében?) S ha a média tálalásában rendkívül súlyosnak minősített problémák netán elkerülnék a figyelmünket, akkor Barack Obama amerikai, Francois Hollande francia elnök, Angela Merkel német kancellár és még számos politikus tüntető távolmaradásából illik értenünk.
Valljuk be, az olimpia ezen tágabb viszonyrendszere iránt mi, magyarok fogékonyabbak vagyunk, mint hat évvel ezelőtt. Pekingre készülve nekünk azért érdekesebb volt, hogy vízilabda-válogatottunk másodszor is megvédi-e a címét, Kovács Katalin triplázik-e, Cseh László képes lesz-e legyőzni Michael Phelpset, úgy általában az, hány bajnoki címet nyerünk. Éremesélyes versenyző híján azonban a téli olimpiára hajlamosak vagyunk rácsodálkozni. Miként Földünk azon országainak lakói, ahol a havas-jeges sportágakat inkább csak hobbiszinten űzik, vagy úgy sem. (Érdekesség, hogy a földrésznyi India egyetlen sportolót sem indít Szocsiban, s az afrikai mellett a latin-amerikai országok is inkább csak „megfigyelőként” utaznak a játékokra – a téli olimpia máig az északi félteke eseménye.)
Marit Björgenért, Ole Einar Björndalenért, Jevgenyij Pljuscsenkóért, Maria Höfl-Rieschért és társaikért még annyira sem tudunk lelkesedni, mint Usain Boltért, Andy Murrayért vagy a már említett Phelpsért, de nekik és társaiknak a téli olimpia ettől még ugyanolyan fontos, mint Gyurta Dánielnek a nyári. Üdvözölhetjük Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár és az orosz külügyminisztérium felhívását, miszerint a játékok ideje alatt a szemben álló felek kössenek fegyverszünetet.
S ne csak a puskát, a „mikrofont” is tegyék le.
