A páncélosok már készen álltak arra, hogy felvonuljanak a Majdan ellen. Kucsma azonban félrelökte a kezébe nyomott tollat, s a vodkától kivörösödött szemmel, rekedten üvöltötte, hogy amíg ő az elnök, addig a hadsereg nem lő a saját népére. Az Euromajdan már messze nem volt ilyen békés. A tiltakozásokra rátelepült agresszív nacionalizmus lángba borította Kijev belvárosát, s a különleges erők és a radikálisok összecsapásai már mindkét oldalon áldozatok tucatjait követelték. Viktor Janukovics ugyan előtte meg-megpróbálkozott a Majdan megtisztításával, de a gumibot használatánál tovább azért nem merészkedett. A hadsereg bevetése továbbra is tabu volt, mint ahogy a rendkívüli állapot bevezetése is. Pedig már fél Ukrajnában égtek a fegyveres szélsőségesek által megszállt középületek, a lázadás magát az államot fenyegette.
Azóta elszabadult a pokol, az államfőt elkergették, az állam nem működik, az országot a gazdasági összeomlás és a szétesés fenyegeti, s a vérben fogant ideiglenes hatalom előtt már semmi sem szent. A politikai fordulatnak megágyazó fegyveres banditák forradalmárokká magasztosulnak, a módszereikben a kijevi szcenáriót másoló csuklyás harcosok terroristákká alantasulnak. Tankok vonulnak a Kelet Majdanja ellen, égnek a Donbassz városai, a hadsereget pedig a Pravij szektorral megerősített Nemzeti Gárda támogatja. Tombol a gyűlölet, megvadult radikálisok rontanak egymásra, mint Odesszában, s a véres XX. század legszörnyűbb pillanatait idézve gyönyörködnek abban, ahogy honfitársaik égnek a rájuk gyújtott épületben. A máskor oly sokat hangoztatott európai értékektől hatalmas léptekkel távolodó Ukrajna népe saját vérét ontja, a polgárháború szélére sodródva egyszerre megszépül a múlt, s lassan értékelni kezdjük az ország romlásában „elévülhetetlen érdemeket” szerző vezetőket is. Mert korruptak voltak, az ország jó esetben egy helyben toporgott, de legalább egyben volt, s a keleti és nyugati régiói, ha nem is barátságban, de békében éltek egymással.
S hogy e jobb sorsra érdemes ország ide jutott, azért súlyos felelősség terheli az érte, pontosabban a befolyásért fölötte marakodó, kezüket az úgynevezett civilizált világhoz tartozókként vérrel még véletlenül sem bemocskoló hatalmakat. Az Európai Unióról ugyan egyre kevésbé mondható el, hogy a világrendet alakító pólus lenne, ambíciója arra bőven elegendő, hogy elő-előhívogassa Ukrajna démonait. Mert mi mással magyarázható az az álszent hozzáállás, amellyel igazolja a hadsereg fellépését saját népe ellen, ám februárban még Ausztráliáig hallatszott volna kétségbeesett sikolya, ha Janukovics erre az útra lép. A bábukat az ukrán sakktáblán Brüsszelnél jóval tudatosabban tologató Washington szinte kizárólag Moszkva diszkreditálására figyel. A lépéskényszerbe hozott Oroszország eközben éppen a vetélytárs elmúlt évekből jól ismert és sokat bírált lépéseivel ad sakkot. Mindenki a saját érdekeit nézve feszül a másiknak, közben azonban elszabadultak a démonok. Ezért aztán addig kellene még ennek az egyre kiterjedtebb őrületnek megálljt parancsolni, amíg a parkban mind hangosabban ordítozók egymásra nem borítják magát a sakktáblát.
