Most pedig élek a gyurcsányozás megmaradt lehetőségével: a Demokratikus Koalíció örömtáncot lejtő vezére az idén nemcsak a Fideszt segítette hozzá az újabb kétharmadhoz, hanem a baloldal megosztásával most Vona Gábor nyakába akasztotta az ezüstérmet. A kémbotrány koloncát tovább cipelő Jobbik hálás lehet; úgy tudja sikerként beállítani a voksolást, hogy áprilishoz képest jelentősen veszített a támogatottságából. A baloldali, balliberális erőkre leadott szavazatokat összeadva rögtön túlzásként hatnak a váltópárti szerepről szóló melldöngető nyilatkozatok. Mondhatni: a radikálisok tortája még kisebb.
A hazai felhozatalt, a riválisokat látva érthető, hogy a miniszterelnök az európai politizálás terepén keres – és talál – kihívást, vállal kockázattal és téttel bíró erőpróbát, amikor határozottan állást foglal az Európai Bizottság következő elnökének jelöléséről. Teheti, hiszen a hátországa stabil, s a Fidesz–KDNP jelentős mértékben járult hozzá az Európai Néppárt sikeréhez. Az EP-választás alacsony részvételi adatai pedig azt is jelzik: a polgárok Európa valódi döntéshozóit nem ilyenkor, hanem a nemzeti parlamentekről szóló szavazásokon választják meg. Ez a tagállamok ügyeibe beleszólni kívánó uniós intézmények helyét is kijelöli.
