A Fidesz–KDNP elsöprő (ezúttal ötven százalék fölötti!) győzelmét lassan természeti adottságként kezeli politikus, elemző és választópolgár, elfelejtve, hogy nem volt és vélhetőleg nem is lesz ez mindig így. Akár nyolc-tíz éve is még a kétpólusú váltógazdaság léte látszott hosszabb ideig megváltoztathatatlannak. Itt is, ott is óriási munka kellett ahhoz, hogy egymást követő demokratikus választásokon kialakuljon a jobbközép pártszövetség dominálta centrális belpolitikai szerkezet, amely – mutatis mutandis – sokban emlékeztet Tisza Kálmán vagy Bethlen István korára, a dualizmus, illetve a két világháború közötti Magyarország erőviszonyaira. Elhúzódó kegyelmi állapot ez a Fidesz számára: erős, hiteles és kormányképes kihívó nélkül vezetheti az országot. Miután pedig a leglényegesebb kérdések a következő négy évre április 6-án már eldőltek, nem csoda, hogy a kormánypárti mozgósítás sem lett átütő erejű.
A választás legizgalmasabb fejleménye vitán felül az 1990-es (!) támogatottsági szintje közelébe visszazuhant MSZP szereplése, a szocialisták baloldali hegemóniájának megtörése volt. Horn Gyula MSZP-je végképp a múlté, és könnyen lehet, a Mesterházy-korszak úgy ér véget, hogy igazából el sem kezdődött.
Mesterházy Attila verejtékes küzdelemben kiszorította Gyurcsány Ferencet a pártból, amelyben egész jól berendezkedett, vasárnap azonban minden korábbi erőfeszítése semmivé foszlott. A baloldal újrafelosztásának az MSZP sok-sok helyi politikusával együtt csak a kárvallottja lehet; az a legkevesebb, hogy Horváth Csaba minden bizonnyal búcsút mondhat főpolgármester-jelölti ambícióinak. Az eddig szektaként leírható, szélsőséges Gyurcsány-párt nagyot harapott a korábbi szocialista szavazók táborából, aminek a volt miniszterelnök okkal örülhet, ám ezzel egy lépéssel sem került közelebb a zászlajára tűzött célhoz, Orbán Viktor kisebbségbe szorításához. Ez a torta újraszeletelve sem lesz nagyobb. A mai MSZP elhúzódó agóniája, az önkormányzati választások előtti, kétes kimenetelű egyeztetések aligha változtatnak azon, hogy a választók elsöprő többsége egyszerűen nem kér a 2010 előtti világ embereiből, politikájából, ezt az ellenzéket a kormány fékje, ellensúlya szerepére sem tartja méltónak.
Most pedig élek a gyurcsányozás megmaradt lehetőségével: a Demokratikus Koalíció örömtáncot lejtő vezére az idén nemcsak a Fideszt segítette hozzá az újabb kétharmadhoz, hanem a baloldal megosztásával most Vona Gábor nyakába akasztotta az ezüstérmet. A kémbotrány koloncát tovább cipelő Jobbik hálás lehet; úgy tudja sikerként beállítani a voksolást, hogy áprilishoz képest jelentősen veszített a támogatottságából. A baloldali, balliberális erőkre leadott szavazatokat összeadva rögtön túlzásként hatnak a váltópárti szerepről szóló melldöngető nyilatkozatok. Mondhatni: a radikálisok tortája még kisebb.
A hazai felhozatalt, a riválisokat látva érthető, hogy a miniszterelnök az európai politizálás terepén keres – és talál – kihívást, vállal kockázattal és téttel bíró erőpróbát, amikor határozottan állást foglal az Európai Bizottság következő elnökének jelöléséről. Teheti, hiszen a hátországa stabil, s a Fidesz–KDNP jelentős mértékben járult hozzá az Európai Néppárt sikeréhez. Az EP-választás alacsony részvételi adatai pedig azt is jelzik: a polgárok Európa valódi döntéshozóit nem ilyenkor, hanem a nemzeti parlamentekről szóló szavazásokon választják meg. Ez a tagállamok ügyeibe beleszólni kívánó uniós intézmények helyét is kijelöli.
