A luxemburgira így talán többen odafigyelnek, ismertsége akár a görög labdarúgó-válogatott valamelyik játékosáét is megközelítheti. Arra esélye sincs, hogy az ellenfelébe harapó uruguayi Luis Suárez nyomdokaiba lépjen, legalábbis a hírekben való megjelenést illetően. Az Európai Unió, s főleg vezető tisztségviselői évek óta küzdenek az őket körülvevő lakossági érdektelenséggel, márpedig ennél élesebb kritika nem létezik egyetlen intézmény vagy vezető számára sem. Úgy nehéz megtörni a szürkeséget, a jellegtelenséget, ha az uniós politikát amúgy meghatározó országok rendszerint ötödrendű, otthon levitézlett, esetleg megunt politikust küldenek Brüsszelbe, s még ebből a szegényes választékból is kompromisszumok során kerül ki a győztes. Aki lehetőleg a legkevésbé zavarja a poshadt állóvizet, ezért aztán minden oldal elfogadja. Herman Van Rompuy, Catherine Ashton, José Manuel Barroso – ők lennének az öreg kontinens legrátermettebb vezetői? Nyilván nem, s ezzel tisztában vannak az őket jelölők és megszavazók is. Ellenben precízen eligazgatják a dolgokat úgy, hogy közben Berlinben, Párizsban, Londonban flottul működjön az igazi uniós döntéshozatal.
Juncker esetében majdnem minden megvolt, ami a zökkenőmentes trónra emeléshez kell. Angela Merkel bölcs tekintettel bólintott rá, az európai parlamenti (EP-) választásokon győztes néppártiak párthovatartozása miatt nagy többségben kiálltak mellette, de még a szocialisták is lelkesen támogatták – cserébe egy másik politikusóriás, Martin Schulz megválasztásáért az EP élére. De David Cameron és Orbán Viktor belerondított a finom ételek melletti langyos konszenzus megszokott rendjébe. A különböző alkukkal meggyőzött miniszterelnökökkel ellentétben, ők ketten kitartottak eredeti álláspontjuk mellett. A Juncker elutasítása melletti kiállásukban belpolitikai motiváció is van, de nem több, mint más tagország döntésében, például a németekében (a nagykoalícióban részt vevő szociáldemokraták ragaszkodtak a Juncker–Schulz pároshoz). Cameron harciassága érthető a föderalista Juncker ellen, hiszen a brit EP-választást az unióellenes Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) nyerte meg, amelynek elsődleges politikai célkitűzése Nagy-Britannia kivonulása az EU-ból. Egy friss közvélemény-kutatás szerint a Cameront gyengének tartókkal szemben több mint kétszeres többségben vannak azok a választók, akik úgy látják, a konzervatív miniszterelnök a biztosra vett vereség ellenére is valódi erőt mutat fel „Európával” szemben Juncker jelölésének elutasításával. Azaz Cameron brüsszeli veresége győzelemmel ér fel otthon. Némileg hasonló cipőben jár Orbán Viktor is. Bár idehaza a Jobbik messze nem jelent olyan erőt, mint a UKIP Nagy-Britanniában, az unióval kapcsolatos általános vélekedés finoman fogalmazva kritikus. A Fideszre szavazók többségének szimpatikus „szabadságharc” hitelessége erősen megkérdőjeleződött volna Juncker esetleges elfogadásával annak ismeretében, hogy a luxemburgi politikai filozófiája, eddigi tevékenysége megtestesíti mindazt, amit a magyar kormány az utóbbi négy évben ellenzett az európai színtéren.
Barroso után Juncker fogja irányítani az Európai Bizottságot. De, ami ennél sokkal több embert érdekel: mától a nyolcaddöntőkkel folytatódik a foci-világbajnokság, ahol minden a pályán, s nem az öltözőkben dől el.
