Mint tudjuk, Szent István a Nyugatot választotta. John Lukacs ezt nagy döntésnek nevezte, ami előtt tizenegy évszázad után is fejet kell hajtanunk. Hozzátette azonban: az nem kérdés, hogy mit választott, az már annál inkább, hogy mit jelentett akkor és később a Nyugat. És melyik Nyugatot választottuk, választjuk? (A mai Európa-fogalom István korában ismeretlen volt.) Lukacs szerint „a mai napig hasadás van a magyar lelkekben: nyugati vagy keleti nép vagyunk? Az egyik vagy másik? Vagy: híd a Nyugat és Kelet között?” Majd: „Nyugat: néha felszabadított, de gyakran cserbenhagyott: inspirált, de nem segített.” Felidézte még, hogy a magyar egyedüllét, a két pogány közt érzése nem csak a török és osztrák uralom időszakában volt jelen. 1849-ben orosz segítséggel verték le az osztrákok a rebellis magyarokat. Magyarország függetlenségét a huszadik században a hitleri Németország fenyegette, amely nemcsak a keleti orosz óriás, hanem a valódi, polgári Nyugat ellen is harcolt.
Csoda-e, ha hasadt lelkűek vagyunk? Szent István a nyugati kereszténység világrendjébe illesztette Magyarországot, ám állama szuverenitásához ragaszkodott. Koronát a pápa küldött neki 1000-ben, nem kívánt a németek vazallusa lenni. S lám, 1030-ban Konrád német császár hadat is vezetett a Nyugatot választó magyarok ellen. Kudarcos próbálkozását hamarosan újabbak követték. István uralkodása alatt számos háborút volt kénytelen vívni, ezekben Bizánc hol ellenség, hol szövetséges. Nem tudunk arról, hogy serege valaha is vesztesen hagyta volna el a csatateret. Törvényei a saját korában humánusnak számítottak, intelmeit az idegenek befogadásáról, a soknyelvű, sokszokású ország erejéről ma is gyakran idézik. Bár hatalmát – hogyan másként? – kegyetlen harcok árán szilárdította meg, kortársai apjával, Gézával ellentétben kegyes, erényekben gazdag, nemes lelkű uralkodóként emlegették, aki buzgó keresztényként megnyitotta az országon át vezető zarándokutat a Szentföldre igyekvők előtt.
