A Nyugat keresztje

Szent István a nyugati kereszténység világrendjébe illesztette Magyarországot, ám állama szuverenitásához ragaszkodott.

A menekültek befogadása nem „csupán” humanitárius akció, a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak a politikai vezetés jóindulata mellett végrehajtott, a krisztusi tanítást követő cselekedete volt, hanem értékválasztás. Magyarország ugyanis ezzel a történelemformáló lépéssel lényegében felmondta a szolidaritást egy papíron szövetséges állammal, és még a demokratikus, jogállami átmenetről született politikai megállapodás létrehozása előtt kinyilvánította országnak-világnak, hová kíván tartozni, hová kíván visszatérni. A szovjet érdekszféra helyett a Nyugathoz, Európához.

Szerencsés csillagzat alatt történt mindez, hiszen a folyamatot Moszkva sem ellenezte – a sorra leszakadó csatlós országok NATO-tagságáról persze ekkor még nem volt szó. Első királyunk döntése, a keresztény magyar állam megalapítása is értékválasztás volt, amely több mint ezer éve meghatározza helyünket a világban. A leegyszerűsítő, politikai célzatú aktualizálást, hamis párhuzamok felrajzolását nyilván idén sem kerülhetjük el, hiszen a Nyugat és a Kelet közötti választás vélt dilemmája ismét slágertémája lett a hazánkról szóló belső és külső diskurzusnak.

Anélkül, hogy mai vitáinkat Szent István alakja mögé bújva próbálnánk eldönteni, az ő értékválasztása következményeit, mélyebb tartalmát érdemes egy világhírű magyar történész gondolatai alapján szemügyre venni. John Lukacs 2013-ban Hozzászólások a magyar történelemhez címmel tartott előadást Budapesten. Ebben érintette Szent Istvánt is. Választani akkor kétféle kereszténység, a nyugati és a keleti, a nemzetek fölötti római és a birodalmi bizánci között lehetett. És kellett, hiszen a keresztény ideológia az állam megszilárdításának kötőanyaga is volt, márpedig a két nagy, a Német-római és a Bizánci Birodalmon kívüli népek csak stabil államberendezkedést kiépítve maradhattak fenn. A folyamat nagyjából egyszerre zajlott le nálunk, a cseheknél és a lengyeleknél. Győrffy György történész hívta fel a figyelmet arra, hogy az új magyar államszervezet jelentős részben belső fejlődés eredménye, első királyunknak volt mire építkeznie.

Mint tudjuk, Szent István a Nyugatot választotta. John Lukacs ezt nagy döntésnek nevezte, ami előtt tizenegy évszázad után is fejet kell hajtanunk. Hozzátette azonban: az nem kérdés, hogy mit választott, az már annál inkább, hogy mit jelentett akkor és később a Nyugat. És melyik Nyugatot választottuk, választjuk? (A mai Európa-fogalom István korában ismeretlen volt.) Lukacs szerint „a mai napig hasadás van a magyar lelkekben: nyugati vagy keleti nép vagyunk? Az egyik vagy másik? Vagy: híd a Nyugat és Kelet között?” Majd: „Nyugat: néha felszabadított, de gyakran cserbenhagyott: inspirált, de nem segített.” Felidézte még, hogy a magyar egyedüllét, a két pogány közt érzése nem csak a török és osztrák uralom időszakában volt jelen. 1849-ben orosz segítséggel verték le az osztrákok a rebellis magyarokat. Magyarország függetlenségét a huszadik században a hitleri Németország fenyegette, amely nemcsak a keleti orosz óriás, hanem a valódi, polgári Nyugat ellen is harcolt.

Csoda-e, ha hasadt lelkűek vagyunk? Szent István a nyugati kereszténység világrendjébe illesztette Magyarországot, ám állama szuverenitásához ragaszkodott. Koronát a pápa küldött neki 1000-ben, nem kívánt a németek vazallusa lenni. S lám, 1030-ban Konrád német császár hadat is vezetett a Nyugatot választó magyarok ellen. Kudarcos próbálkozását hamarosan újabbak követték. István uralkodása alatt számos háborút volt kénytelen vívni, ezekben Bizánc hol ellenség, hol szövetséges. Nem tudunk arról, hogy serege valaha is vesztesen hagyta volna el a csatateret. Törvényei a saját korában humánusnak számítottak, intelmeit az idegenek befogadásáról, a soknyelvű, sokszokású ország erejéről ma is gyakran idézik. Bár hatalmát – hogyan másként? – kegyetlen harcok árán szilárdította meg, kortársai apjával, Gézával ellentétben kegyes, erényekben gazdag, nemes lelkű uralkodóként emlegették, aki buzgó keresztényként megnyitotta az országon át vezető zarándokutat a Szentföldre igyekvők előtt.

Amikor a nagy király fia, Szent Imre herceg 1031-ben meghalt, unokaöccse, Vazul örökölhette volna a trónt. Nem tudni biztosan, hogy az állítólag ellene összeesküvést szövő Vazult Szent István tudtával vagy felesége, Gizella közbelépése nyomán vakították-e meg, tették alkalmatlanná az uralkodásra. A király halála, 1038 után zűrzavar köszöntött a magyarokra, az idegen befolyás alatt uralkodó Orseolo Péter országlása kis híján romba döntötte Szent István művét, amelyet aztán Vazul hazahívott fiai mentettek meg, építettek tovább. Micsoda fintora a történelemnek: a későbbi Árpád-házi uralkodóink mind Vazul leszármazottai voltak! Vagyis egy kicsit mi, Napkeletről jött, keresztény hitre tért magyarok is mind Vazul fiai vagyunk. Akik több mint ezer éve akarunk magyarként, a magunk módján a Nyugathoz tartozni, bármit jelentsen is aktuálisan ez. John Lukacs mondta: „A Nyugat a mi keresztünk. Mint a Krisztus keresztje: egyszerre tragédia és remény. Letenni nem tudjuk.”