Nem késett a reakció: az orosz kormány döntött az unióból származó élelmiszerek majdnem teljes körű embargójáról. Mindez Magyarországot is súlyosan érinti, és nem csupán azt a csaknem 1500 közepes és nagyvállalatot, amelyek az orosz kereskedelmi relációban közvetlenül vesznek részt. Az ukrán válság elhúzódásával párhuzamosan gyengül a forint (a régió többi devizájával együtt), így emelkedik a devizában felvett államadósságunk, és nehezebben tartható a költségvetés egyensúlya, a szankciók tehát közvetve mindenkit érintenek. Kérdés, miért is kell áldozatot hoznunk. A felszínen adja magát a magyarázat, hogy a humánus, liberális Nyugat – élén az Egyesült Államokkal – most majd megtanítja a csak az erő nyelvét értő oroszokat kesztyűbe dudálni. Szépen hangzik De azok a gazdák, akik eddig orosz piacra termeltek, vajon majd bólintanak, és megértőn kivárják az embargó egy évét? A hús-, a sajt-, a tejtermelők, a zöldség- és a gyümölcstermesztők is majd csak lenyelik valahogy a békát, hiszen végső soron nagyhatalmi ügyekről van szó, ennyi áldozatot igazán mi is hozhatunk.
Ha így haladunk tovább az erőt fitogtató szankciók útján, akkor, ha beköszönt az ősz és hideg napok jönnek, az orosz fél magától értetődőn bevetheti majd a gázfegyvert is, sőt lezárhatja az egész légterét. Az aggodalom jogos: Ukrajna valószínűleg három hónap múlva sem lesz jobb anyagi helyzetben, mint most, vagyis marad az államcsőd szélén, jelenleg a világ harmadik legkockázatosabb országaként Argentína és Venezuela után. Ha Ukrajna nem képes kifizetni a gázszámláját, akkor előbb-utóbb elzárják az orosz csapokat, és Európa fog fázni. Elsősorban mi itt, Kelet- és Közép-Európában, ahol a legnagyobb az orosz energiafüggés. Újra rajtunk csattan az ostor, amíg az oroszok leckéztetése folyik. Nem mintha ez szemernyit is érdekelne valakit Washingtonban. Ott valószínűleg más szempontból nézik a mi áldozatvállalásunkat, amely nekik Moszkva térdre kényszerítésének egy elhanyagolható, járulékos vesztesége. Sőt, a kölcsönös szankciókkal Oroszország és Európa pont akkor gyengíti egymást, amikor az elsősorban az Egyesült Államoknak óriási haszonnal kecsegtető transzatlanti szabadkereskedelmi tárgyalások folynak Brüsszellel. Nem nehéz kitalálni, hogy az EU keleti kapcsolatainak elsorvasztása kinek a pozícióját erősíti a tárgyalóasztalnál. A világ legnagyobb szabadkereskedelmi övezetének feltételeit most szabják, és egyáltalán nem mindegy, Európa mennyi engedményt tehet az uniós piacokra betörni szándékozó amerikai mamutvállalatoknak.
Nekünk ebben a nagyhatalmi játszmában talán a legfontosabb, hogy az Oroszország és az unió legerősebb tagállamai között az utóbbi években látványosan javuló gazdasági kapcsolatok tönkretétele mennyi veszélyt hordoz az energiafüggőségünk szempontjából (lásd az Ukrajnát elkerülő gázvezeték megépítése). Miközben szankció szankciót követ, és az ENSZ helyett megint az egyéni érdekek diktálnak egy nemzetközi konfliktusban, érdemes elgondolkodni azon, hogy ezek a lépések – amelyek Ukrajnának okozzák a legtöbb kárt – mennyire visznek közelebb az ukrán–orosz válság megoldásához.
Mert elvileg erről lenne szó, vagy mégsem?
