Nem lehet elképzelni olyan eredményt, amit az újabb kétharmados felhatalmazást szerzett kormánypártok ne az eddigi tevékenységük visszaigazolásaként értékelnének. Máshonnan nézve: józan ésszel nem elgondolható olyan végkifejlet október 12-én, ami a jelenlegi ellenzéknek biztatást, a híveinek reményt nyújtana a belátható jövőt illetően. (Ez alól talán a Jobbik lehet kivétel.) Az aktuális erőviszonyoktól függetlenül az önkormányzati szféra hagyományosan nem tartozik a kormány, a parlamenti többség ellensúlyaként felfogható hatalmi tényezők közé. Különösen akkor nem, ha a kormányzó erő az önkormányzati rendszer átírásához is megkapta a választóktól a politikai felhatalmazást. Így a települések világa legfeljebb olyan terep lehet, amelynek segítségével valamely ellenzéki erő újraépítheti bázisát, ahol megkapaszkodhat. Ám a kis pártokra szétesett baloldalnak ma a meglévő szerény önkormányzati pozícióinak megtartása is nehéz feladatnak látszik.
Különös, hogy éppen arról a terepről vonultak le, ahol legalább szimbolikusan alternatívát mutathattak volna fel az orbáni kétharmaddal szemben. Amely politikai erő megszerzi Budapesten a főpolgármesteri tisztséget, akkor is hivatkozhat erre a sikerre, ha máskülönben az egész országban felmossák vele a padlót. Amit azonban a baloldal a főpolgármester-jelölt kiválasztásakor művelt és azóta is művel, nem értelmezhető másként, mint hogy már a hivatalos kampány megkezdése előtt feladta a küzdelmet. És a szocialisták vagy Bajnai Gordon politikai árvái még csak arra sem hivatkozhatnak, hogy más jelöltek is elindultak az ő oldalukon; Tarlós István újraválasztása nem rajtuk fog múlni. Az önkormányzati választás tétje így lényegében annyi maradt, hogy az új szabályokkal a Fidesz–KDNP a főpolgármesteri tisztség mellé megszerzi-e az abszolút többséget is a Fővárosi Közgyűlésben; ki nyeri meg a balliberálisok roncsderbijét; akad-e legalább két-három olyan megyei jogú város a huszonháromból, ahol az ellenzék nyerni tud. És persze az, hány településnek lesz jobbikos elöljárója. Akárhogy is alakulnak a dolgok, arra semmi nem utal, hogy a közelgő választás átrendezné a belpolitikai erőviszonyokat, az ország alapszíne a narancs marad.
Ennek megfelelően a kampányt is inkább a tehetetlenségi erő hajtja; kötött pályán mozognak a szereplők, kevés a váratlan ötlet, az innováció, ha csak a Bokros Lajossal versenyt futó Falus Ferenc videóját nem tekintjük annak. Vagy Pásztor Albert polgármesteri jelölését Miskolcon, ami az MSZP első válaszkísérlete az ország nehezebb helyzetű térségeiben őt előző Jobbikra. Az önkormányzati választás tehát minden bizonnyal az Orbán Viktor által még 2009-ben Kötcsén felvázolt centrális erőtér megszilárdulását hozza, amihez mintha a miniszterelnök víziójától megbabonázott ellenérdekelt felek is hozzájárulnának a maguk sajátos eszközeivel.
Október 13-án új korszak kezdődik a magyar politikában, akár a kormányoldalt, akár az ellenzéket tekintjük. Az idei három választás után hosszú ideig nem szerepel hasonló esemény a hivatalos naptárban. Hogy ez az új korszak mit jelent, arról pontos tudásunk nem, csak sejtéseink lehetnek. A történelem Magyarországon sem ér véget.
