Rugalmas elszakadás

Háború van. Ha nem is a szó szoros értelmében, átvitt értelemben azonban egyre zajosabb az Oroszország és a Nyugat között zajló geopolitikai ütközet.

Ennek része az is, hogy Kelet-Ukrajnában messze nem csupán virtuálisan dörögnek a fegyverek és naponta halnak az emberek, mint ahogy a harc a szankciók révén kiterjed a gazdaságra, és javában dúl az információs térben is. Washington és Moszkva áll egymással szemben, az elefántok viaskodásába azonban belerángatták az Európai Uniót, a haragos bikák közé szorulnak a saját utat keresve a csordától elkóborlók, mint Magyarország, Ukrajnában pedig a bevadult ormányosok lassan teljesen letapossák a füvet. A fő cél Oroszország meggyengítése, kiszorítása az európai energiapiacról, járulékos veszteségként pedig elkönyvelhetjük Ukrajna destabilizálódása, esetleges szétesése mellett az eurázsiai geopolitikai térség megosztását, Moszkva és Brüsszel elhidegülését, s végső soron Európa további gyengülését is.

Ebben a háborúban a Nyugat egyre nagyobb nyomás alá helyezi a Krím visszacsatolásával hosszú és bonyolult játszmába bonyolódott Moszkvát. Aligha véletlenül, de esik az olaj ára, vele zuhan a rubel, a nehezen, európai részről meglehetősen vontatottan induló, majd a maláj gép tragédiájával varázsütésre megkeményedő szankciók elvágják az orosz cégeket nemcsak az energiaszektor modernizálása miatt kulcsfontosságú csúcstechnológiától, de a befektetésektől és a hitelforrások többségétől is. Ezzel párhuzamosan Washington a hidegháborús logikát követve egyrészt vállalhatatlan katonai akciókba igyekszik belerángatni Moszkvát, másrészt minden lehetséges módon próbára teszi az orosz gazdaság teherbíró képességét. A Kreml ez idáig jól mérte fel lehetőségeinek a határát, így legfeljebb úgynevezett proxy-háborúba bonyolódik, mint ahogy a költségvetését sem hagyja megroppantani, s a körülmények kényszerítő hatására még az olyan presztízsberuházását is kész elengedni, mint a Déli Áramlat.

Katonai nyelven ezt rugalmas elszakadásnak, szervezett visszavonulásnak nevezik. A Gazpromot egy ideje már szorítja a tőkehiány, hiszen egyszerre kellene finanszíroznia két olyan, egyenként nagyjából 25-30 milliárdos projektet is, mint a Déli Áramlat és a Szibéria Ereje nevű, Kínába irányuló gázvezetékek megépítése. Ez jelenleg meghaladja Moszkva lehetőségeit, s érthető módon arról a beruházásról mond le, amely nagyobb kockázattal jár, s az EU egyre erősebb fenntartásai miatt ez a déli gázvezeték. Ráadásul a Kínáig vezető csővel Oroszország diverzifikálhatja a gázexportját. Ez az egyéb, Moszkvával szemben kevésbé ellenséges piacok preferálásával egyfajta válasz is a nyugati szankciókra. Putyin bejelentése egyben azt is jelenti, hogy ezután a Nyugat a Déli Áramlat elé állított akadályokkal már nem gyakorolhat nyomást Moszkvára. A Kremlnek ugyanakkor továbbra is meg kell küzdenie az ukrán szállítási útvonal bizonytalanságával, ami persze Európára ugyanígy érvényes.

Első pillantásra úgy tűnik, Washington komoly lépést tett afelé, hogy Oroszországot kiszorítsa az európai energiapiacról. A Fehér Ház csatát nyert, a háborúnak azonban még nincs vége. Az például meglehetősen hiú ábránd, hogy Amerika saját palagázával vagy arab szövetségei révén foglalja el a Gazprom helyét. A vezetékes orosz gázzal ugyanis árban ez az alternatíva nem veheti fel a versenyt. Mint ahogy az európai energiaellátás biztonságát is gyengítené, ha Moszkva végleg lemond a Déli Áramlat építéséről, ami még egyáltalán nem biztos. Magyar szempontból azonban már most levonható annyi tanulság, hogy több lábon kell állni, mert az elefántok viadalában a kicsikkel senki sem törődik.