Évről évre karácsonykor kiáll a katolikus egyház feje a Szent Péter térre néző erkélyre, és elmondja a híveknek, hogy Krisztus születésekor milyen is a világunk, mosoly vagy könnyek jellemzik-e. Persze a világ nagy, a legsúlyosabb válságok idején is van ok örömre, mindig valahol boldogok az emberek, de ha a nagy képet nézzük, érthető, miért is volt szomorú Ferenc pápa. Az általa sorolt szörnyűségek, Nigéria, Irak, Szíria, Ukrajna, Pakisztán csak tünetek. Nem erről szól a világ, de erről is.
A folyamatok viszonylag kiszámíthatók, hiszen soha nem ment előre az a szekér, amelyet ne toltak vagy húztak volna. Ezért Irak és Szíria élveboncolása sem véletlen, azt valakik akarják; a démoni Iszlám Állam sem csak úgy hirtelen pattant elő a sivatag gonosz dzsinnjeinek akaratából. Valaki fegyvert ad nekik, valaki akarja, hogy gyilkoljanak. A tálibok szekerét is tolják, a Boko Haramét is, az ukrán kormányét és az oroszbarát szakadárokét is. Nem tudjuk, ki adja ki a parancsot a pénz átutalására, csak a vérözönt látjuk, az eredményt, s azt gondoljuk, mindennel tisztában vagyunk. Pedig ez csak egy szörnyű játék. Mindig csak követjük az eseményeket.
A tömeg a Szent Péter téren zsibong, várja a nagy pillanatot, amikor kijön a pápa, aki egyeseknek Michael Jackson szerepét tölti be. Éljen a pápa! Ott van, nézd, olyan képet csinálj, amelyen én is rajta vagyok, meg ő is, és akkor felteszem a Facebookra, milyen szép ez a karácsony! – mondják ezrek a tömegben, a mobilok emelkednek, a képeken egy mosolygó arc és egy fehér pötty van, az a pötty maga a pápa. Az általa mondottak elvésznek, hiszen kit érdekel egy luhanszki menekült, egy erbili káldeus keresztény, egy családját vesztett palesztin? Csak az a fontos, ami velem történik. Mások feladata, hogy törődjenek a világnak száz bajával. Engem kizárólag az a fotó érdekel, a fehér pöttyös fotó, az engem nagyobb, fontosabb emberré tesz, odateszem majd a cicás kép alá, amelyen olyan édesen alszik az a kismacska egy szívvel, és közben hull a hó.
Örömünnep ez, Krisztus születése magában hordozza a megváltást, de mintha épp az ő szerepe vált volna jelentéktelenné a nyugati civilizációban. Isten nő! – állt egy Femen-aktivista meztelen mellein felírva néhány órával azután, hogy a pápa elmondta szomorú üzenetét. A szőke hölgy szép is lehetett volna, de nem volt az. Vicsorgott, mint egy veszett kutya, a kis Jézus szobrát elvette, ezzel hangsúlyozva, mennyire elítéli a katolikus egyház által képviselteket. Mikor termeltük ki magunkból ezeket a szervezeteket, mikor fordítottunk hátat Jézusnak? Ha mi, a keresztény Európa nem vagyunk képesek közösségként a hitünket megvédeni, akkor vajon ki fogja? Mi nem vagyunk nagy szakállú gyerekgyilkosok, nincsenek nagy fegyvereink, de soha nem mondanánk le a plazmatévéről, a játékkonzolról, még a harmadik adag bejgliről sem, hogy annak segítsünk, akit nem ismerünk, ráadásul talán még a bőre is fekete, a hite is más. Persze ki tudja, sok ember sír odahaza most azért, mert a mi hadseregeink felrobbantották a házukat, megölték a gyerekeiket. Talán olyan nagy különbség nincs is a szakállasok és a szépen borotvált kék szeműek között.
Mindig minden politikai döntést meg lehet magyarázni, egyes országok ebben mesterré váltak évtizedek alatt, tárgyalnak és magyaráznak, s végül hófehérként, ártatlanként állnak a világ színe előtt, bokáig vérben gázolva. Megoldható, hiszen a szó óriási hatalom. De az ember a saját szívét nem tudja becsapni, csak elhallgattatni. Drogokkal. Tévével. Konzollal.
