Minszki maraton

Illúzióink már rég nincsenek.

Éppen ezért a világ ugyan reménykedett abban, hogy a „normandiai négyek” végre-valahára valamilyen fényt villantanak fel az alagút végén, ám áttörésben nem bízott. Hogyan is bízhatott volna, amikor az események már jóval túlszaladtak azon, hogy egykönnyen megszűnjön az őrület. Ukrajna régi, messzi évszázadokra visszanyúló törésvonalai végletesen elmélyültek, a még tavaly ilyenkor kiéleződött szembenállás a felszínre hozta a vallási, kulturális, mentalitásbeli különbségeket. Paradox módon leginkább abban reménykedhettünk, éppen az egyre értelmetlenebb szenvedés, az öldöklésbe torkollt gyűlölet és az összeomlás ébreszti rá az egymással harcoló feleket, hogy olyan határvonalhoz érkeztek, amelyet átlépve már végképp nem lehet visszafordulni. Kiteljesedik a háború, és az ilyenkor uralkodó törvények értelmében már nincs kiegyezés, csak győztesek és vesztesek. Adott esetben ráadásul a győztes sem örülhetne nagyon egy elhúzódó konfliktus utáni diadalnak, míg a vesztesnek a kapituláció fájdalma lenne a legkisebb baja. Ezek az észérvek csekély mozgásterük ellenére is valamiféle megegyezés felé lökték a feleket, amelyben a reputációjukat kockáztató közvetítők is hatékonyan segítettek. Európa hatalmait még időben ébresztette fel a félelem amiatt, hogy kicsúszik az ellenőrzésük alól a válság. Az amerikai héják egyre veszélyesebb tombolása ugyanis ezzel fenyegetett. Kijev felfegyverzése végképp lángba borította volna Kelet-Ukrajnát, visszavonhatatlanul szembeállítva egymással az eurázsiai geopolitikai térség két pólusát, az Európai Uniót és Oroszországot.

Minden a kompromisszum felé terelte hát a „normandiaiakat”, a maratoni, 16 órás egyeztetés azonban arról árulkodott, hogy a „négyek” semmiképp sem akartak eredménytelenül távozni, a nézetek ugyanakkor még nagyon távol álltak egymástól, amikor leültek tárgyalni. A feszültségről és nem utolsósorban tárgyalási pozíciók erősségéről árulkodott a megbeszélésről időnként ki-kiszökő politikusok arckifejezése is. Az ukrán elnök láthatóan ideges volt, előfordult, hogy még a sajtó előtt is a német kancellárnak kellett nyugtatnia. A kijevi kollégájánál jóval elégedettebbnek látszó orosz államfő inkább a francia elnökkel társalgott, ami azért azt mutatta, hogy a kancellárral folytatott ausztráliai beszélgetése mély nyomokat hagyott benne. Jellemző kép a tárgyalóteremből, ahogy Vlagyimir Putyin élénken vitatkozik Petro Porosenkóval, Angela Merkel és Francois Hollande pedig gondterhelten ülnek egy széken. Végül azért csak sikerült egy otthon minden résztvevő szempontjából eladható kompromisszumot elérni. Ami egyrészt örvendetes, másrészt előrevetíti az eltérő olvasatok jelentette veszélyt. Ez ugyanis „csak” egy átfogó politikai rendezés kereteit rögzíti. Egyetértve a német külügyminiszter értékelésével, a megállapodás nem jelent áttörést, ám olyan előrelépés, amely a katonai erőszak spiráljától a politikai megoldás irányába vezethet.

A minszki maraton után fellélegezve söpörhette be az elismeréseket a két közvetítő, közülük is mindenekelőtt a francia elnök, aki az atlanti álláspont mellett lehorgonyzó, erről késve leváló, így ütemet vesztő német kancellártól átvette a kezdeményezést, s az első kudarcok sem vették el a kedvét. Elégedett lehet Moszkva is, hiszen a jelenlegi állapot szerint úgy hátrálhat ki a számára egyre terhesebb konfliktusból, hogy a Krím kérdése lényegében már fel sem merül. De nyertek Ukrajna polgárai is, akik közvetve vagy közvetlenül, de leginkább megszenvedték a Donbaszért folyó háborút. Vesztett ugyanakkor az erőszak hálójába mindinkább belegabalyodó kijevi rezsim és legfőbb támasza, a konfliktust saját érdekeiből kiindulva legkevésbé csillapító Washington.