Több késszúrással meggyilkolta hétfőn az adóhivatal munkatársát, kollégáját pedig súlyosan megsebesítette egy korábban pszichiátriai kezelés alatt álló és rendszeresen tudatmódosító szereket fogyasztó férfi. Nem ő az első valamikori „ápolt”, akinek a kezét kénytelen-kelletlen elengedte az ellátórendszer, s aki a kezelés elmaradásával más emberek ellen fordult. Ahogyan most, úgy a „combinós gyilkos” és a családirtók esetében is azt mondták a tettesek környezetében: nem gondolták volna róluk, hogy ilyesmire képesek. Hogy a család csendben, tisztességben élt. Aztán csak hozzátették, hogy Péter, Áron, Ábel és a többiek furcsán viselkedtek néha, nem kellett sok, hogy indulatba jöjjenek, korábban valóban kezelték őket és így tovább. De senki nem lépett, nem szólt, hogy valamit tenni kellene velük; talán aki szólhatott volna, nem tudta, kihez forduljon.
Százával járhatnak közöttünk ön- és közveszélyes emberek, aminek oka mindenekelőtt az, hogy a Gyurcsány-kormány 2007-ben bezárta az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet (OPNI). Amit tettek, nem egyszerűen hiba volt, hanem bűn. A 2010-es kormányváltáskor a néhai kórházat ismerők nagyon bíztak abban, hogy a polgári vezetés első intézkedései között szerepel az OPNI újbóli megnyitása, akár Lipótmező ódon falai között, akár máshol. Bár új pszichiátriai és addiktológiai intézet létrejött, az kapacitásában soha nem érhet fel a bezárt intézménnyel. (Az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet kapacitásai szintúgy végesek.) Akadnak olyan érvek, hogy nincs is szükség egy óriási kórház egyben tartására, az OPNI hiányát azonban nem pótolták az elmúlt öt évben. A szakmai gárda jelentős része azóta más területeken vagy más országokban keresi boldogulását.
A pszichiátriai betegségekkel gyakran az egészségügyi szakma sem tud 2007 óta mit kezdeni. A depresszióssal néhány napig megértők vagyunk, aztán kezd terhessé válni a közelsége. Az ön- és közveszélyeseknél sokkal szélesebb azoknak a köre, akiknek kedély- vagy táplálkozási zavarára, neurológiai problémáira nem találják a gyógyírt, nem beszélve azokról az életekről, amelyeket 2007-ig az Európa egyik legjobb ellátóhelyének tartott lipótmezei stroke-központban mentettek meg.
A mentálisan sérült emberekkel szemben az igazságszolgáltatás is tanácstalan, elég, ha a brutális szigetszentmiklósi szülők minapi, felmentéssel felérő ítéletére gondolunk, vagy a tömeggyilkosságot tervező, legalábbis azzal fenyegető S. Ábel sajátos megbüntetésére. (Eredetileg két év hat hónap szabadságvesztést szabtak ki rá, ezt enyhítették ötven nap közmunkára.) Mintha sem az ügyészségek, sem a bíróságok egyes tisztségviselői nem tudnák, mit kezdjenek azzal, hogy bizonyos vádlottak ugyan látszólag köztörvényes bűncselekményt követtek el, mégsem bűnözők. Ha az ijesztő esetek még gyakoribbá válnak, az tovább fogja növelni a pszichiátriai betegekkel szembeni ellenérzést. Holott komoly tanulmányok mutatnak rá, hogy a rendesen ellátott betegek statisztikailag kevesebb bűncselekményt követnek el, mint a társadalom soha, semmilyen mentális problémával nem kezelt tagjai. Az OPNI épületegyüttesének helyreállítása, újbóli beüzemelése (vegyes egészségügyi funkciókkal) a Nemzeti Vagyonkezelő tanulmánya szerint tizenötmilliárd forintba kerülne. Nem kevés pénz, de nem is irreálisan sok. Körülbelül öt kilométer autópálya megépítésének a költsége, persze hasonlíthatnánk valami máshoz is. Egyelőre azonban Lipótmező elhagyott épületei között sétálgatni még biztonsági őrök kíséretében is ijesztő élmény. Az egykori boncterem ajtajára azt a feliratot véste valaki, hogy „ne nézz hátra”. Pedig mindannyiunk érdeke lenne, hogy a döntéshozók ezt végre megtegyék.
