Felhőtlenül elégedettek lehetnek a tárgyalásokat bonyolító hatok – az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai és Németország –, hiszen dacára minden politikai ellenszélnek, tető alá hozták a megállapodást. Külön siker ez Barack Obama amerikai elnöknek, aki mandátuma végére valami emlékezeteset is felmutathat kudarcos külpolitikájában, nem beszélve külügyminiszteréről, John Kerryről, akinek sokan már előre odaítélték a Nobel-békedíjat. Örülhetnek Teheránban is, hiszen az ország az ellene hozott szankciók feloldásával végre fellélegezhet, véget érhet az elszigeteltségük, ráadásul a büszkeségükön sem esett csorba, miután a legvégsőkig harcoltak.
Meglehetősen népes ugyanakkor a csalódottak tábora. Először is ott vannak az amerikai republikánusok, akik a kongreszszusban ugyan még elkaszálhatják a megállapodást, de Irán szerepének megváltozása számukra mindenképpen vereség. Emlékezetes, hogy George W. Bush korábbi amerikai elnök 2002-es beszédében még a gonosz tengelyének (Axis of Evil) nevezte az iraki–iráni–észak-koreai hármast, amelyből mára nem sok maradt. Irakot „demokratizálták”, hogy helyén az Iszlám Állammal új szörnyeteg szülessen, az iráni béküléssel pedig a régi gonoszok közül már csak Kim Dzsong Un maradt. Nem tetszik az alku Szaúd-Arábiának sem, hiszen Rijádban mindig a térség rivális hatalmaként tekintettek a perzsa államra, így aztán ugyancsak kapóra jött Irán démonizálása.
A legnagyobb vesztes mindazonáltal Izrael. A zsidó állam ugyanis a Közel-Keleten egyedüli nukleáris fegyverrel rendelkező, ezt azonban el nem ismerő hatalomként eddig azzal érvelt, hogy addig nem hajlandó csatlakozni a nemzetközi atomsorompó-egyezményhez, amíg az arab tömegpusztító eszközök fenyegetést jelentenek rá. Mint az iraki amerikai intervenció után kiderült, Szaddám Huszeinnek évek óta nem voltak ilyen fegyverei, Líbia a polgárháború ellenére bejelentette, hogy minden tömegpusztító fegyver megszerzésére irányuló programját felfüggeszti, és nemzetközi ellenőrzés alá rendeli, Szíria vegyifegyver-készleteinek legjavát pedig már megsemmisítették. Az utolsó homokszem a fogaskerékben ezzel az iráni–izraeli szembenállás maradt, a megegyezéssel így Jeruzsálem félelmei lényegében indokolatlanná váltak. Benjamin Netanjahu miniszterelnök persze nem fogja feltett kézzel beismerni a vereségét, és mindent megtesz majd, hogy bebizonyítsa, Teherán továbbra is fenyegetést jelent. Ha viszont ez nem sikerül, a Közel-Keleten hirtelen fordulhat a kocka, és Izrael prédából egyszerre ragadozóvá válhat, ráadásul olyanná, akinek minden ereje megvan ahhoz, hogy végezzen áldozataival.
Korai lenne ugyanakkor angyalszárnyakat ragasztani Irán hátára. Nem kétséges, a perzsa állam arra fogja a megerősödését használni, hogy még inkább kierjessze befolyását a térségben, legyen szó akár az iraki vagy jemeni síiták támogatásáról, akár az Izrael elleni szervezkedésről. És bár maga Ali Hamenei ajatollah is rábólintott az alkura, azt leszögezte, hogy a megállapodás csupán az atomprogramról szól, egyébként azonban minden marad a régiben: Amerika még mindig a sátán.
