Menlevél

Az elmúlt időszakban az elszámoltatás újabb két emblematikus bűnperrel összefüggésben szenvedett kudarcot.

Gergényi ténykedése miatt nem lépett a törvényhozás, az eredménytelenség viszont itt is szembetűnő. Felfüggesztett szabadságvesztést kért az ügyészség, tehát a volt rendőrkapitánynak nem kell börtönbe vonulnia. A várhatóan enyhe ítélet a jelek szerint magukat a fideszeseket sem érdekli, nem kommentálták ugyanis a fejleményeket arra hivatkozva, hogy folyamatban lévő eljárásról van szó. Csakhogy korábban más ügyekben nem voltak ennyire visszafogottak. És igazuk is volt, hiszen az embereket nyilván azok a perek érdeklik a leginkább, amelyek folyamatban vannak.

Mi lehet az óvatos távolságtartás mögött? A Magyar Nemzet esetében felvetődhet, hogy a képviselők azért nem nyilatkoznak, mert a pártvezetés erre kérte őket. Mostanában többször is tapasztaltuk, hogy egyes kormányzati szereplők vagy intézmények nem adnak nekünk tájékoztatást. Kontrát Károly belügyi államtitkár egyik alkalommal például azért, mert lapunk szerinte megsértette a miniszterelnököt, Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere pedig a tájékoztatás alkotmányos kötelezettsége nézőpontjából nehezen értelmezhető bajtársiasságra hivatkozott.

Bízzunk benne, hogy tényleg ez az indoka a hallgatásnak, nem pedig az, hogy a kormány által a nem fideszes és nem KDNP-s politikusokkal és kinevezettekkel szemben indított elszámoltatás elérte azt a szintet, amelyet annak idején a szocialista közpénzügyi államtitkár, Keller László produkált. A baloldal és a jobboldal hagyományosan erőlködik a másik felelősségre vonatásán, rengeteg nyomozás indult és indul. Még sincs túl sok eredmény. Úgy látszik, Magyarországon nem nagyon van korrupció, választott politikusaink és a jóvoltukból pozícióba kerülők pedig nem követnek el bűncselekményeket.

Ha viszont ez így van, márpedig egyre több jel utal arra, hogy így van, akkor miért ez a nagy elszámoltatósdi? Ez valami bűvésztrükk lehet. Valami, ami a kampányokhoz és a népszerűség megszerzéséhez tartozik. Bürokratikus jogrendszerünk útvesztőiben azonban ezekkel a trükkökkel nem lehet eredményt elérni. A bíróságon bizonyítékok kellenek, vallomások, amelyek alátámasztják a vádat. Meg kell találni a megfelelő paragrafusokat, amelyek viszont minden időben változnak. Aztán ha ezek megvannak, az igazságszolgáltatás dönt.

Mégis, a választóknak az lehet az érzésük, hogy ami az elszámoltatás körül zajlik, annak nincs sok köze a valósághoz. A bukott rendszerben emberek százait börtönözték be jogtalanul, sokakat megvertek vagy meggyilkoltak, tönkretették az életüket, az érdemi felelősségre vonás azonban elmaradt, ahogy a 2006. őszi, kirívó jogsértések esetében is. Hasonlóan a többi, 1990 utáni, politikai színezetű eljáráshoz, amelyek többsége a közvagyonnal való gondatlan gazdálkodásról, tudatos károkozásról és nyerészkedésről szól. A vádlottak jellemzően az állam szolgálatában állva éltek vissza a bizalommal. És az állam még mindig inkább az ő érdeküket képviseli, szemben a közérdekkel.

Aligha a választó téved, aki megalapozottnak érzi a gyanút a naponta előkerülő botrányos ügyekben. Az elszámoltatósdi végén mégis rendre azzal kell szembesülnie: a szembenálló politikai erők a kudarcos eljárásokkal mintha csak egymásnak adnának menlevelet.