A tárgyak, amelyekben tovább él az emlékezet
Kantor művészetében a festészet és a színház szorosan összekapcsolódott. Az 1960-as évektől készített emballage-munkáiban hétköznapi tárgyakat, csomagolóanyagokat és különböző anyagokat emelt be képzőművészeti alkotásaiba. Az emballage, vagyis a becsomagolás nála nem pusztán formai kísérlet volt. A tárgyak elrejtése, részleges elfedése és átalakítása az emlékezés, a hiány és a megőrzés kérdéseit is felvetette.
A krakkói Cricoteka, Kantor művészeti örökségének egyik legfontosabb őrzője szerint a velencei kiállítás festményeket, monotípiákat, eredeti színházi tárgyakat és jelmezterveket egyaránt bemutat. A tárlaton az informel korszak alkotásai mellett Kantor késői festményei is szerepelnek. Ezekben a művész saját alakja, az emlékezés és a halál kérdései ismételten visszatérnek.
Egy művész, aki meghatározta Kantor gondolkodását
A kiállítás másik főszereplője Maria Jarema (1908–1958), a lengyel avantgárd jelentős képzőművésze, akinek munkássága és színházi tevékenysége nagy hatással volt Kantorra.
Jarema a két világháború közötti lengyel kísérleti művészeti élet fontos alakja volt, és részt vett a Cricot színház létrehozásában. Később Kantorral is együtt dolgozott a Cricot 2 társulat környezetében.
A velencei bemutató az ő munkásságának is önálló teret szentel. Ikonikus monotípiái mellett a látogatók Kantor korai színházi előadásaihoz készült jelmezekkel és más színpadi tárgyakkal is találkozhatnak. A két alkotó műveinek egymás mellé helyezése érzékelteti, milyen szoros kapcsolatban állt egymással a lengyel avantgárd képzőművészete és kísérleti színháza.
A halál és az emlékezés színháza
Kantor 1955-ben alapította meg a Cricot 2 színházat, amelynek előadásai később nemzetközi hírnevet szereztek. Művészetében a hagyományos színházi történetmesélés helyett a látvány, a tárgyak, a mozgás és az emlékezés töredékei kerültek előtérbe.
A Halott osztály különösen erősen kapcsolódik a 20. századi közép-európai történelem tapasztalatához. A háború, az elvesztett otthonok, az eltűnt emberek és a megszakadt élettörténetek emléke Kantor alkotásaiban személyes és egyetemes kérdésként is megjelenik.
A darab egyik legmegrendítőbb gondolata éppen az, hogy a gyermekkorba való visszatérés lehetetlen. Az emlékek fennmaradhatnak, de az egykori élet nem kezdhető újra. Kantor művészete ezért ma is különös erővel szólítja meg a nézőt. Nem kínál megnyugtató választ az elmúlásra, és nem szépíti meg a múltat. Inkább szembesít azzal, hogy az ember saját emlékeinek is egyszerre őrzője és foglya.
























