Még az ország uniós csatlakozása előtt, 2003 telén a jövőre nézve meglehetősen kecsegtető megállapításokat tett a magyar gazdaság állapotáról az Európai Bizottság. Ezek közül a legfontosabbnak az tűnt, hogy a csatlakozásra váró országok között nálunk a legmagasabb a termelékenység bizonyos területeken. Ilyen volt például a ma is húzóágazatnak tekintett ipar, amelynek termelékenysége csaknem elérte az uniós átlag 48 százalékát, vásárlóerő-alapon számolva pedig 71,3 százalékot tett ki. Ez jó alapnak tűnt a gyors gazdasági felzárkózásra, főként hogy a termelékenységhez képest irreálisan alacsonyak voltak a munkabérek. Maradva az iparnál, egy magyar melósnak, noha csaknem a felét termelte meg annak, amennyit uniós kollégája, 2003-ban be kellett érnie negyedannyi fizetéssel, s ez még vásárlóerő-alapon számítva sem kúszott sokkal negyven százalék fölé. Vagyis a magyar termelékenység már tizenkét évvel ezelőtt is elbírt volna egy nagyjából ötvenszázalékos béremelést, ami persze nem következett be – a közkeletű magyarázat szerint versenyképességi okokból.
Amikor Orbán Viktor meghirdette a munkaalapú társadalom kiépítésének a programját, sokfelől kapott támadást. Pedig a szándék, hogy az állam különféle ösztönzőkkel rávegye az inaktívak tömegét, hogy segély helyett munkajövedelemből próbáljon megélni, logikus és érthető. Hiszen ez a minimum, innen lehet továbblépni. A tegnap megjelent foglalkoztatási statisztikák azt mutatják, aki igazán akar, ma már nagy valószínűséggel talál magának munkát Magyarországon. Hogy milyet, az más kérdés, sok külső körülményen és egyebeken múlik – végzettség, szakmai tapasztalat, lakóhely, egészségi állapot és a többi –, de ettől még tény: a mérések kezdete, vagyis 1992 óta nem dolgoztak annyian, több mint négymillió-kétszázezren Magyarországon, mint most. Ebben természetesen benne van a sokat kárhoztatott közmunka hatása is, de nem csak az. Czomba Sándor, a szaktárca munkaerőpiacért és képzésért felelős államtitkárának közlése szerint a közfoglalkoztatás nagyjából 45 ezerrel járult hozzá a foglalkoztatottság éves szinten 126 ezret meghaladó bővüléséhez idén. Vagyis piaci alapon is sok új munkahely jött létre, ami biztató fejlemény.
Bizakodásra szükségünk is van, hiszen a mennyiségi ugrás után most nem kisebb feladat vár a kormányra, mint hogy elősegítse a minőségi javulást. Mert rendben van, munka már akad, de az mégsem állapot, hogy valaki dolgozik, de nem él meg. Abszurd, hogy Magyarországon a minimálbér alacsonyabb a létminimumnál, de a felsőbb jövedelmi tizedekben is csillagászati távolságokra vagyunk az európai bérektől. Olyan messze, hogy nálunk a jövedelmeket tekintve a felső öt százalékba tartozók alig keresnek többet, mint az unió átlagában a legalsó öt százalékba sorolt munkavállalók, a többiek bére meg szinte alig látszik a grafikonokon – nem véletlenül próbál annyi honfitársunk külföldön boldogulni.
Sok közgazdász vallja, hogy a magyar termelékenység ma is „kibírna” egy komolyabb ugrást a fizetésekben, s ettől az ország versenyképessége sem sérülne számottevően, a hazai bérek felzárkózása ugyanakkor valószínűleg hosszú folyamat lesz. A siker kulcsa alighanem az oktatás. Hiszen a helyzet már most is az, hogy a magasabban képzett munkavállalók magasabb hozzáadott értékű munkával több pénzt keresnek, mint az alacsonyabb végzettségű kollégáik, innentől kezdve a cél logikusan csak az lehet, hogy minél sokrétűbb, a munkaerőpiacon mind több forintra váltható tudás megszerzéséhez segítsük hozzá a fiatalokat. Ellenkező esetben maradunk ott, ahol vagyunk, s ahol voltunk 2003-ban is.
