Nagy és stabil...

A legszegényebb egymillió ember egy főre eső havi jövedelme nem éri el a 25 ezer forintot.

Amikor a kormány diadaljelentéseit hallom arról, mi minden jót tettek már megint a szegényekkel, mindig eszembe jut az egykori miniszterelnök kijelentése: „Magyarországon stabil és nagy a jólét!” Ennek több mint egy évtizede, és azóta minden színezetű, ideológiájú kormány mindennél fontosabb feladatának tekintette a (nagy és stabil jólétben élő?) szegények felemelését, gyarapodását. Ennyi erőfeszítés után kérdés, hogy vannak-e még egyáltalán szegények, vagy csak az ellenzék riogatja a létükkel a közvéleményt?

A szegénységgel való példálózás mindig hatásos propagandaeszköz, hiszen az emberek szívesen dicsekednek azzal, milyen sokra vitték, s egyúttal panaszkodnak arról, milyen nehéz körülmények között élnek. Ezért van mindkét politikai oldalnak támogatottsága ebben a témában, sokan hisznek az ellenzéki vészharangnak, hiszen rettenetes körülmények között kell helytállnunk, de megértésre talál a kormány sikerpropagandája is, mondván: ügyes, életrevaló nép a magyar, a legnagyobb nyomorúságban is feltalálja magát. Holott nyilvánvaló, a tömeges, ínséges sanyarúság, amit az ellenzék vizionál, nem létezik, s ha van is kétségbeejtő nélkülözés az országban, az nem olyan mértékű és mélységű, mint azt a jól táplált szociálisan érzékenyek előadják. Erre viszont nem lehet a kormány válasza az, hogy csökken a szegénység, a tavalyi 3,5 millióról idén 3,4 millióra, s egyébként sem 3,8-4,5 millió, ahogy az ellenzék állítja. A Központi Statisztikai Hivatal jelentése nem adja meg a szegények számát vagy a lakossághoz viszonyított arányát, de pontos adatokkal érzékelteti, ki számítható ma Magyarországon a viszonylag jómódúakhoz képest szegénynek.

Óvatosan kell fogalmaznunk, mert hazánkban az egy főre számított létminimumhoz viszonyítva a középosztály is a szegények térfelére kerül. (Ezért sajnáljuk, hogy a KSH jövőre beszüntetné a létminimum-számításokat. A létminimum nem egyszerűen azt az összeget jelezte, amiből kihúzhattuk egy hónapig, hanem azt az értékrendet is, amit a társadalom a tisztes életvitel minimumának tekintett. Létminimum-számításnak az is megtenné, hogy mennyiből lehet napi 1500 kalóriához hozzájutni.) Sajnos a KSH megszüntette annak a táblázatnak a közlését is, hogy a lakosság jövedelem szerint felosztott dekádjának (tizedeinek) mennyi az egy főre eső jövedelme. Úgy saccolom: a legszegényebb egymillió ember egy főre eső havi jövedelme nem éri el a 25 ezer forintot (vagyis több százezernek a 10 ezer forintot sem), míg a leggazdagabb egymillió valahol a 150 ezer körül lehet, amiből inkább szerény jómódra futja, s csak a legfelső 100 ezernek a rongyrázásra.

A KSH jelentése mindenesetre az adatok – mondhatni, a tények – szenvtelen következetességével cáfolja azt az ellenzéki állítást, hogy hazánkban soha nem látott nélkülözés, nyomor és éhínség gyötri a lakosság közel felét, de amellett sem szolgáltat érveket, hogy a kormány körültekintő gazdaságpolitikájának hála, már látható eredményei vannak a szegények felzárkóztatását célzó akaratnak. Addig ugyanis, amíg egy felnőtt, keresőképes ember napi 8 órai munkával a létminimumnak csak a 80 százalékát keresi meg (minimálbéresek), addig a Nemzetgazdasági Minisztérium munkaerőpiacért és képzésért felelős államtitkára sorolhat akármilyen impozáns számokat, a manipulációt előbb észrevesszük, mint a jó szándékot. Lehet, hogy az egy- vagy többgyerekes szülők adókedvezményeket kapnak – nagyon helyesen –, de ez nem fedi el azt a szégyent, hogy a nettó munkabér több százezer embernek a létfenntartás minimumára sem elegendő. Vagy mit mondhatnánk arra a két, keményen dolgozó, a nemzet iránt elkötelezett fiatalra, akik csak minimálbért keresnek, de összeházasodnak, és a jövőbeli adókedvezmények reményétől is áthatva gyermeket (gyermekeket) vállalnak? Felelőtlenek?