Egyáltalán nem mindegy egy politikus számára, hogy emelt vagy lehajtott fővel távozik a hivatalából. Ezt a kérdést nem csupán a politikai elemzők döntik el, hanem a szakmabeliek, de még inkább a történelem. Zombor Gábor egészségügyért felelős államtitkár tegnapi lemondását sokan bizonyára bukásként értékelik, hiszen a Bács-Kiskun Megyei Kórház korábbi főigazgatójának, majd a sikeres kecskeméti polgármesternek nem sikerült megvalósítania elképzeléseit az államtitkárság élén. A szakmabeliek ugyanakkor sajnálattal fogadták Zombor távozását, emlékeztetve a politikus szakmai rátermettségére és megoldási javaslataira. Sokatmondó, hogy még az ellenzéki pártok sem bírálták a távozó államtitkár személyét.
A történelem ítélete azonban hátravan, az összképet ma még elhomályosítják az elmúlt hónapok történései. Zombor államtitkársága arra az időszakra esett, amikor tömegével szakadt a magyar egészségügyre az a problémahalmaz, amely már hosszú évek óta a rendszer sajátja. A fekete ruhás ápolónő nyomán kibontakozó demonstrációsorozat valójában nem egy pillanatnyi sérelem lecsapódása, hanem a szakdolgozók évtizedek óta tartó kiszolgáltatottságának „lakmuszpapírja”. De aligha akadna ma akár egyetlen olyan politikus, aki a dühödt demonstrálók elé állna, és azt mondaná, hogy „önöknek mindenben igazuk van”. Ahogy olyan sem, aki annyit lobbizott volna a kormánynál a területéért, mint Zombor. A kórházi adósságállomány növekedése is évtizedes jelenség. A kintlévőségek rendezése ugyan vontatottan halad, és továbbra sem megoldott, hogy a jövőben a kórházak ne termeljék újra a tartozásaikat, a hatvanmilliárd forintos konszolidációval valamelyest fellélegezhettek a beszállítók. Az egészségügyiek elvándorlása már jóval a második Orbán-kormány előtt természetessé vált, ennek megállításához olyan összegre lenne szükség, amely messze magasabb a költségvetési keretnél. Erről pedig nem az államtitkár, hanem a kormány dönt. Mégis, Zombor államtitkársága alatt fogadta el a kormány azt a rendeletet, amely legalább a rezidensek és a kezdő szakorvosok támogatását célozza.
Vitathatatlan, hogy ezek után Zomborra csak a villámhárító szerepe juthatott. Abban a rendszerben, amelyben egy gigaminisztérium alá rengeteg államtitkárságot sűrítenek, ahol még a miniszteri tárca birtokosa is inkább szabadulna az egészségügytől, elveszik a felelősség kérdése. S akkor még nem beszéltünk azokról a politikusokról, akiknek szava nagyobb súllyal esik latba, mint amennyit a kormányzati pozíciójuk feltételezne. Mindezek ismeretében Zombor egyáltalán nem végezte rosszul azt a feladatot, amit rászabtak. Ezt lapunk is tapasztalta, a távozó államtitkár azon kevés fideszes politikusok közé tartozott, aki a kormányzati bojkott ellenére is nyilatkozott nekünk, hogy olvasóink mielőbb értesüljenek az egészségügyet érintő lépésekről.
Nem kétséges, hogy Zombor lemondása után a magyar egészségügy helyzete továbbra is elkeserítő, ahogy az is előre látható, hogy utódjának sem lesz könnyebb feladata. Ez az államtitkári poszt nem ígér felívelő politikusi karriert és sikereket. Jogos, de pontatlanul célzott kritikákat annál inkább. Zombor Gábor egészségügyi államtitkári karrierje csak ezek fényében értékelhető, mint ahogyan a lemondása is. Mert az előzmények és körülmények ismeretében már egészen másképp fest a politikus teljesítménye, mint ahogy azt a látszat sugallja. Ha ezeket egymás mellé tesszük, már bizonyosan elmondható, hogy az életét az egészségügynek szentelő politikus emelt fővel távozhat a székéből.
