Harckocsikeringő

Jönnek a drága amerikai barátaink, s azt mondják: adnak ők nekünk tankot, ráadásul ellenszolgáltatás nélkül.

Már-már azt hittük, hogy a 2006-ban a Deák téren beindított T–34-esből és a Hadtörténeti Múzeum udvarán parkoló Toldi II-ből áll a teljes magyar harckocsiarzenál, de ez elegendőnek is tűnt, mert Hende Csabának nem áll oly jól a tanksapka, hogy egy parancsnoki harckocsi tornyából kiállva parádézzon. (Természetesen a bélelt harckocsisapkáról van szó, egy tanksapka lehet, hogy jól állna a honvédelmi miniszternek.) Erre most jönnek a drága amerikai barátaink, s azt mondják: nehogy már hiányérzetünk támadjon, adnak ők nekünk tankot, ráadásul ellenszolgáltatás nélkül.

Mindenféle katonai harcjárművel együtt, összesen ötven darabot. Köztük négy M1 Abrams harckocsit, ami szörnyűséges monstrum, igazán nem javallott ujjat húzni vele. S adnának a drága jó amerikai barátaink személyzetet is, sofőröket, kezelőket meg karbantartókat. Nem lennének teljesen a mieink, mert a gépeket nem örökbe, hanem örök időkre adnák, míg a személyzet csak ideiglenesen tartózkodnék itt, rendszeresen váltva egymást.

Tudom, most sokaknak bizarr képzettársításai támadnak. Felidézve az ideiglenesen hazánkban állomásozókat öröklakásaikkal együtt, de aki ilyeneket gondol, az nagyon helytelenül teszi. Mert a hajdani szovjet és a jelenlegi amerikai fegyveres erők itt-tartózkodása között ég és föld a különbség. Először is a szovjetek a haditechnikát is csak ideiglenesen tartották nálunk. (Kizárólag a környezeti károkat hagyták itt örökre.) Titkolták előlünk azt a több ezer tankot, pár száz repülőt, néhány tucat ballisztikus rakétát. Titkolták, mert lenéztek minket. Behódolt nemzetnek tartottak bennünket, afféle alattvalóiknak. Az amerikaiak viszont nem megszállók, hanem a szövetségeseink. A két hadsereg között nincs semmilyen alá-fölé rendeltségi viszony, a magyar és az amerikai katona egyenrangú. S két jó barát. Az iraki háború megkezdése előtt is megígérték nekünk, ha küldünk katonákat, a háború után részt vehetünk az újjáépítésben. Az jó buli lett volna, de sajnos azt az ígéretüket nem tudták teljesíteni.

Az önzetlen baráti érzéseikre jellemző, hogy az állomásoztatott harcjárművek esetében is leveszik a magyar katonai vezetés válláról a terheket. Mert nem a magyar tiszteknek kell töprengeniük, őrlődniük és hánykolódniuk, hogy hol és mire használják, miféle helyzetekben vessék be ezeket az értékes fegyvereket – az amerikai vezetés gondoskodik mindenről. Ez az igazi fegyverbarátság, amely tekintettel van mindkét fél függetlenségére és büszkeségére. Például mi se firtatjuk, hogy végül is mi célból szállítják ide ezt a félszáz fémszörnyeteget, az ukrajnai válság miatt-e, tekintélyt parancsolni, vagy a térségbeli hadgyakorlatoknak lesznek állandó résztvevői.

Bár ez a kérdés nem is aktuális, hiszen megkeresés még nem érkezett amerikai részről a magyar kormányhoz, így ez az egész harckocsikeringő lehetne valami homályos tervezet vagy az ellenség által terjesztett, netán az ellenség megtévesztését célzó dezinformáció is. Amíg Hende Csaba meg nem erősíti, hogy amerikai haditechnikát telepítenek hazánk földjére, addig mi is feltételes módban mondunk mindent, mert egyelőre csak annyi bizonyos, hogy az amerikaiak átalakítják a tatai laktanya egy részét, alkalmassá téve az említett tankok tárolására és karbantartására, valamint felújítanak két lőteret is.

A hírek szerint Orbán Viktor óvatosan viszonyul a kezdeményezéshez, tartva attól, hogy árthat az orosz–magyar kapcsolatoknak. Mert az ötven idetelepítendő amerikai katonai eszköz édeskevés ahhoz, hogy bárkire nézve fenyegetést jelentsen, de bőven elegendő, hogy az oroszok fenyegetőnek tartsák.