Kína szindróma

Vihar egy pohár vízben, vagy a 2008-ashoz hasonló újabb pénzügyi krízis nyitányát láthatjuk a világ tőzsdéin?

Vihar egy pohár vízben, vagy a 2008-ashoz hasonló újabb pénzügyi krízis nyitányát láthatjuk a világ tőzsdéin? Az elmúlt napokban a szokásosnál nagyobb erővel söpört végig a pánik a nemzetközi részvénypiacokon, és néhány óra alatt sok száz milliárd dollár párolgott el a legnagyobb tőzsdei cégek értékéből. Az összeomlás előidézőjének ugyan egyöntetűen Kínát kiáltják ki az elemzők (az amerikai jegybank régóta várt kamatemelése körüli huzavona most kevésbé játszik), csak éppen a világ második legnagyobb gazdaságával foglalkozó szakértők állnak értetlenül a jelenség előtt. Semmi olyasmi nem derült ki ugyanis az utóbbi napokban a kínai gazdaságról, ami ne lett volna hosszabb ideje előre látható. A növekedés egyik előrejelző mutatójának számító beszerzésimenedzser-index augusztusi értéke valóban rosszul alakult, jelezve, hogy a kínai feldolgozóipar teljesítménye többéves mélypontra esett vissza. A közel húsz esztendőn át évi két számjegyű növekedést produkáló gazdaság pedig az idei második negyedévben „csupán” 7 százalékkal tudott bővülni (ha hihetünk a kínai statisztikai adatoknak, mert tőlük sem idegen gyakorlat a valóság kozmetikázása). Egyértelműen lassul tehát a kínai gazdaság, de józan ésszel belátható: ebből még nem következik, hogy jön az apokalipszis. Pusztán annyi történik, hogy a pekingi vezetésnek még nem sikerült átállítania a váltókat az exportvezérelt növekedésről a belső fogyasztás által diktált fejlődésre, amint azt szeretné.

A józan észnek azonban nem feltétlenül van szerepe a tőzsdéken, ahol menetrendszerűek a tömeghisztéria által is gerjesztett összeomlások. Ezt egyébként a kínai lakosság is megtapasztalhatta júniusban: a 2008-as válság óta először fogtak igazán padlót a sanghaji és a sencseni tőzsdék, és néhány hét alatt 3300 milliárd dollár (ez csaknem harmincszorosa az éves magyar GDP-nek) égett el. Ennek a bukásnak közel 90 millió kínai kisbefektető látta a kárát, a lakosság körében ugyanis nagy divat lett a tőzsdézés, épp a pekingi vezetés sugallatára. A Kínai Kommunista Párt uralta kormány azért támogatta annyira a kapitalizmus jelképének számító tőzsdézést, mert többek között így próbálta beindítani a belső fogyasztást. A kínai ugyanis híresen takarékos nép, nem szeret költekezni, bármennyire is bátorítja a párt. A tőzsdézés azonban más dolog, hasonlít a náluk betiltott szerencsejátékokra, ezért is vált rendkívül népszerűvé.

A pekingi vezetés az elmúlt hetekben erőteljes hatósági eszközökkel állította meg a további tőzsdei zuhanást. Betiltotta a spekulatív ügyleteket, adminisztratív úton korlátozta a részvényeladásokat, és mostanáig több száz milliárd jüan forrást juttatott a kínai bankrendszerbe. A júliusban és augusztusban kiújuló tőzsdei zavarok azonban jelezték, hogy a gazdaság továbbra is nyomás alatt áll, s erre válaszul döntött úgy Peking, hogy az export élénkítése érdekében több lépésben leértékeli a jüant. Talán ezt nem kellett volna – mondhatjuk utólagos bölcsességgel –, mert míg a kevéssé piackonform hatósági beavatkozások nem verték ki a biztosítékot, addig a szokványos szabadpiaci eszköztárba tartozó valutaleértékelés hatására benyomták a pánikgombot a világ tőzsdéin. A kínai gazdaság lassulásától való félelem most kezd irreális méreteket ölteni; most kezdenek igazán rettegni attól, hogy ez milyen hatással lesz a világ más országaira. Épp ebben rejlik a tőzsdei spekulációk veszélyessége: önbeteljesítő jóslat gyanánt működhetnek. Ha eleget halljuk, hogy Kína óriási válságban van, akkor félő, hogy be is fog dőlni. S akkor valóban mindannyian kapaszkodhatunk. Akik pedig erre játszottak – mint már nagyon sokszor –, ismét megtömik a zsebüket.