Zsarolás és kapituláció

Megszavazta a görög parlament, hogy megalázkodhasson azért, hogy újabb hitelekből törleszthesse most lejáró adósságait.

Tegnap elsöprő többséggel megszavazta a görög parlament, hogy megalázkodhasson azért, hogy újabb hitelekből törleszthesse most lejáró adósságait. Neoliberális megszorítócsomagot fogadtak el, hogy hozzájussanak a harmadik (!) nemzetközi – az EU, az Európai Központi Bank (EKB) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) fémjelezte – mentőcsomaghoz, melyből csütörtökön már ki is fizethetik az EKB felé esedékes tartozásukat. Leegyszerűsítve: az EKB hiteléből törlesztenek az EKB-nak. Néhány héttel ezelőtt az IMF-től kértek kölcsönt, hogy az IMF-hitelüket rendezzék. A kör bezárult.

Hatott a németek nyomásgyakorlása, a görög bankrendszer lefagyasztásával sikerült elérni a feltétel nélküli kapitulációt. Fejet hajtott a demokratikusan megválasztott görög kormány és leszavazta saját programját, sőt, sutba vágta az általa támogatott népszavazás eredményét is. Első látásra győzedelmeskedett az erős német akarat, ám az unió iránti bizalom megrendült. A hibák elismerésében és az önkorrekcióban reménykedők legutolsó illúziói is elszálltak. Ilyenkor megkerülhetetlen a kérdés: vajon megint a rossz klubba léptünk be? Abban az unióban, amelyben annyian hittünk 2004-ben, most elvtelenül térdre lehetett kényszeríteni egy nemzetet. Sőt, porig alázni, hiszen olyan szigorú programot kényszerítettek rájuk, amelynek az enyhébb változatát is népszavazáson utasította el júliusban a lakosság. A demokrácia alaptörvényével szöges ellentétben Brüsszel az EKB hathatós segítségével néhány hét alatt „jobb belátásra\" bírta a „rosszul\" szavazó görögöket. Bezártak a bankok, ellehetetlenültek a vállalkozások, a lakosság nem juthatott hozzá a saját pénzéhez. Alexisz Ciprasz kormányfőnek és a görög törvényhozásnak nem hagytak más választást, mint az erő előtti meghunyászkodást.

Görögország valóban felelőtlen pénzügypolitikát folytatott évtizedeken át, meghamisították a statisztikákat, és halogatták a népszerűtlen átalakításokat, amelyek az ország versenyképességét hosszú távon biztosították volna. Ehhez azonban asszisztált az unió, ám egyik oldalon sem történt felelősségre vonás. Következmények nélkül megúszta mindenki egy ország csődbe juttatását. (Ebből a szempontból a balliberális magyar kormányok már korábban felzárkóztak a brüsszeli vezetés erkölcsi színvonalához.)

A görög államadósság nyilvánvalóan visszafizethetetlen (minden egyes lakosra kilencmillió forintnyi államadósság jut), és ezt már nemcsak a görögök állítják, hanem nemzetközileg elismert közgazdászok, sőt, az ország egyik fő hitelezője, az IMF is. Ha azonban nem jutottak előrébb a válságkezelésben, akkor mi végre volt ez az egész cirkusz, amivel évek óta bolondították az EU nagyérdemű közönségét? Érthetetlen: ha a három görög mentőcsomag együttvéve 325 milliárd eurót tesz ki, akkor a közel hasonló népességű, a görögöknél szegényebb Magyarország államcsődjének elkerüléséhez 2008-ban miért ítélt elegendőnek 20 milliárd euró hitelt a valutaalap és az unió? A választ valószínűleg soha nem tudjuk meg, néhány mozaikot azonban máris elhelyezhetünk a képbe. Janisz Varufakisz volt görög pénzügyminiszter lemondása után elismerte: akár „a svéd himnuszt is elénekelhette volna\" a hónapokig tartó tárgyalásokon részt vevő euróövezeti pénzügyminisztereknek, annyira nem érdekelte őket a görögök válságkezelési terve. Pár napja pedig a tekintélyes Leibniz-i Gazdaságkutató Intézet publikált egy tanulmányt, amely szerint a görög válság miatt a biztonságos német bankokhoz áramló megtakarításokon és államkötvény-vásárlásokon a német állam 2010-től százmilliárd eurót nyert. És akkor a görög mentőcsomagokból megmentett európai nagybankok hasznáról még nem is beszéltünk...