A történelem főutcáján

Hosszú ideig fog tartani és intenzív lesz az Európát magának kiszemelő betelepülők árama.

Az első Orbán-kormány millenniumi ünnepségekre készített kiadványának címe frappánsan fejezné ki hazánknak a nemzetközi közbeszédben elfoglalt jelenlegi helyzetét. A Hungary szó az elmúlt egy hétben sokkal többször és sokkal ellenségesebben hangozhatott el politikusoktól, mint az elmúlt években. Pedig akár vissza is sírhatnánk a leginkább ideológiai töltetű támadások korszakát. Mert ezúttal nem papírlapokon fekvő holt szavakról van szó, hanem hús-vér emberekről. Magyarországon át óriási számban vándorló idegenekről, akik közül sokakat akkor is a keresztény világ szabadsága és jóléte hívogat, ha az számára eddig elfogadhatatlan volt.

Magyarország ma nem tudja tartani határait. A dublini egyezmény, amely a tagállamokon belüli szabad vándorlást igyekezett mederbe terelni, lényegében halott. Olyan ismeretlen jogszabályokat lobogtatunk a mindenre elszánt érkezők arca előtt, amelyeket nem is akarnak megérteni. Világok találkozása zajlik határainkon, ahol olyan alapvető dolgokról kellene tudnunk, hogy ki, honnan, hová és miért vándorol. Mert ha életveszélybe került, akkor méltán illet meg mindenkit az a védelem, amelyet itt, ez az öreg kontinens hosszú idő alatt felépített, mert a kultúrája befogadásra és oltalomra épül. De azt, hogy szervezetlenül, ismeretlen, vagy esetleg romboló célokkal tántorogjon át homályos eredetű és számú tömeg Európába, mind uniós, mind magyar állampolgárként csak ellenezni lehet.

Dublini egyezmény ide, lisszaboni szerződés oda, ma ott tartunk, hogy Európa egy része átjáróház lett, a másik fele pedig pillanatokon belül megtelik, ám az okok firtatásába kezdőkbe, netán azok orvoslásáról elmélkedőkbe azonnal belefojtják a szót. Mert akik olyan nagyon szívesen hivatkoznak alapvető emberi jogokra, azok mindig csak mások érdekében beszélnek ezekről. A logika ismerős, „az idegen szép”. Itt csengenek azok szavai ma is a fülünkben, akiknek nem fontosak a helyi társadalmak érdekei. De vajon mit kéne csinálnunk? Hogyan beszélhetnénk például a Brüsszel által agyonerőltetett kvótákról – ahol senkinek semmi más nem jut eszébe –, amikor az sem tudható, mekkora tömegek indulnak még el erre új hazát keresni? Az ismeretlen képlettel szemben bárki könnyen dobálózik a számokkal. Számolgathatunk, ha az előrejelzések szerint a java csak most kezdődik. Nem véletlenül húzta meg a vészharangot már a tőke munkaerőigényét gátlástalanul kiszolgáló Bajorország belügyminisztere is.

A mindenáron történő befogadást erőltető közbeszéd művelőinek és a politikailag korrekt tehetetlenek figyelmébe ajánlom azt, hogy a bevándorlók épp azt ismerték fel az utóbbi egy hét alatt, amit a szakértőikre és tanácsadóikra támaszkodó, jól fizetett európai döntéshozók mind a mai napig elodáznak. Azt, hogy a teljesítményhez közösségi tudat és közös döntés kell. Míg előbbiek nem külön-külön, hanem közösséget alkotva, akaratukat így érvényesítve lódultak meg megállíthatatlanul a nyugati határ felé, addig az Európai Unió képtelen belátni azt, hogy a tagországok önmaguk képtelenek megoldani ezt a problémát. Képtelenek megpillantani azt, hogy a vonuló tömeg magának, a közös akaratnak köszönheti sikerét, s hogy magának is épp a közösségben rejlő erőt kellene kihasználni, amivel hatékonyan tudna védekezni a pusztító áradattal szemben.

Röszkére pillantva talán nem elhamarkodott kijelentés, hosszú ideig fog tartani és intenzív lesz az Európát magának kiszemelő betelepülők árama. Ezzel csak akkor tudna valamit kezdeni a kontinens, ha vezetői nem összevissza beszélő, hazánkat újra és újra sárba lökdöső mikrofonállványok, hanem az uniót komolyan vevő, érték- és érdekközösségben gondolkodó politikusok volnának.