Lehet hosszú listát állítani a felelősökről, s naphosszat panaszkodni az elmaradt intézkedések miatt, de abba bele kell törődni, hogy gyors megoldások nem lesznek a menekültkérdésben. Ha ugyanis lennének, azokkal már előállt volna valaki. Tudomásul kell venni, hogy most tényleg csak az összeurópai egyeztetések hozhatnak eredményt, még akkor is, ha ez időbe telik. Orbán Viktor brüsszeli tárgyalásai a már jól ismert forgatókönyv szerint jóval visszafogottabb hangnemben zajlottak, mint a budapesti nyilatkozatok. Hangsúlyeltolódások voltak ugyan, és az uniós vezetők föderális gondolkodásmódjához képest érezhető volt a magyar miniszterelnök nemzetállami álláspontja, de a megoldáskeresést illetően éles vita nem alakult ki. A lényeget Magyarország migránspolitikájával kapcsolatban Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke foglalta össze a legtalálóbban a tárgyalásokat követő sajtótájékoztatón. A volt lengyel kormányfő egyrészt megvédte Orbán Viktor „vitatott megoldásait”, mivel „legalább lépéseket tesz az európai határok megerősítse érdekében”, másrészt viszont a magyar miniszterelnök Európa keresztény értékrendjére hivatkozó, az egyik német újságban megjelent írása kapcsán megjegyezte, a kereszténység előírja a szenvedők megsegítését, ami a migráció tekintetében szolidaritást és áldozatvállalást jelent a bajban lévőkkel.
A Keleti pályaudvarnál történtek naponta, óránként, percenként hirdetik ország-világ előtt, hogy az államot még véletlenül sem érinti meg a kereszténységhez méltó intézkedés szándéka. Ha egyáltalán intézkedésnek nevezhetjük azt, ami ott zajlik. Sokakban egyre gyakrabban egy gonosz játék képe jelenik meg, amelyen illegálisan ott tartózkodó, viszont bajba jutott emberek életével szórakozva üzenget a hatalom. Ha mégsem így van, akkor miért lehetetlen emberséges, civilizált, uram bocsá’ európai hozzáállást tanúsítani azokkal, akik nemhogy a munkahelyeinket nem akarják elvenni, de egyetlen napot sem szeretnének Magyarországon tölteni? A Keletinél kialakult állapotot elnézve ugyanakkor az a kérdés is felvetődik, hogy egyáltalán működőképes-e az állam. Ha közel kétezer ember megfelelő kezelése, tájékoztatása, megfékezése ilyen nehezen megy, akkor mitől működne jól a déli határzár?
A sok kérdés zavaró. Egyszerűbb egy ellenség kijelölése. Már megint mások miatt bűnhődik a magyar. Szálljunk hát harcba az új gonosz ellen. Amely most éppen Németország. Lázár János úgy oktatgatta tegnap a berlini kabinetet, mint tanár a kisdiákot. A német nagykövetség munkatársait követelte a Keletihez, és csúnyán leszúrta Merkeléket a „kommunikációs hibák tömegéért”, a világos beszéd hiányáért. Ha mások beszélnek hasonló hangnemben Magyarországról (tegyük hozzá, szoktak), joggal kérjük ki magunknak. Csak nem a sokat emlegetett kettős mércét alkalmazza a Miniszterelnökség vezetője? Miután az európai kalifátus meglebegtetett réme hosszabb távon kevés a népszerűség csökkenésének megakadályozásához, az ellenzék pedig továbbra is olyan amilyen, előkerült egy újabb méretes külföldi ellenség Németország személyében. Megvan a migránskérdés felelőse, a kormánynak most már „csak” jól kell menedzselnie a mások okozta drámai helyzetet. A gond az, hogy egyáltalán nem biztos a menedzselés sikere. Márpedig a külső ellenségek lassan elfogynak. Maradnak az elcsigázott, csalódott szavazók, a politikából kiábrándultak és a rengeteg elmaradt teendő, amit egy szóval úgy hívunk: kormányzás.
