Ehhez kész az anyagi áldozatra, mint ahogy azt is felismerte, hogy magának a problémának a gyökereit kellene végre kezelni, ez pedig elképzelhetetlen széles körű, Oroszországgal és Törökországgal is érdemben számoló nemzetközi összefogás nélkül. Az ajtók tehát szép csendben záródnak, s ezzel a különösen a német politika számára nehezen emészthető korrekcióval a migrációs válság történetében az unió elvileg lezár egy korszakot.
Ha nem is maradéktalanul, de ezzel az elmozdulással elégedett lehet a magyar kormány is, amelynek vezetője a véget nem érő szájkarate után dicséretes módon konkrét megoldási javaslatokkal érkezett Brüsszelbe. Orbán Viktor hat pontjából öt teljesült, ami egyben annak elismerése is, hogy a sokszor szörnyű retorika ellenére Magyarország azon kevés országok közé tartozik, amelyek érdemben tettek valamit a válság kezeléséért.
Hogy a falak emelése mennyire járható út, azt eldönti az idő, ez a meglehetősen megosztó lépés azonban legalábbis gondolkozásra s cselekvésre késztetett másokat is. A különutas politikájával maga körül is falakat építő kormány persze ezzel még nem tört ki az elszigetelődésből – nem csak a volt NATO-főtitkár „van rosszul Magyarországtól” –, a brüsszeli siker, az európai átlagemberek támogatása azonban elég magabiztosságot, erőt adhat számára. Enélkül ugyanis nem lehet learatni a gyümölcsöket sem.
