Ha tudtuk volna, hogy így néz ki a hírhedt schengeni határ, nem álltunk volna sorba órákat vízumért a nagykövetségek előtt! Ezt egy a Röszkénél és Beremendnél zajló eseményekről jó két hete tudósító orosz újságíró jegyezte meg a napokban évődve.
A már a bécsi, berlini és brüsszeli tereken is megjelenő migránsok tömege az unió vezetőit is rádöbbentette a határok védtelenségére, a törökországi, libanoni táborokban járva pedig azzal is szembesülhettek, hogy hányan készülnek még útra kelni. A probléma súlyának felméréséhez emellett az is kellett, hogy a híradók a menekültválság megdöbbentő képeivel legyenek teli hónapok óta.
Igen, majd fél év kellett ahhoz, hogy éledezzen Európa önvédelmi reflexe, Brüsszel komolyan vegye ezt a válságot, és az egész világot válogatás nélkül keblére ölelő nagylelkűség, majd a probléma láttán kétségbeesett egymásra mutogatás után végre érdemben foglalkozzon a kérdéssel. A brüsszeli csúcs konstruktív légköréhez persze az is elengedhetetlenül szükséges volt, hogy a tagországok politikusai érezzék a választóik felől rájuk nehezedő nyomást, belpolitikai értelemben pedig szinte mindent kihozzanak e válságból.
Ebben a lelkiállapotban jutottak el tegnap hajnalra a tagországok vezetői addig, hogy az Európai Tanács elnöke, Donald Tusk kimondhassa, a nyitott ajtók és ablakok politikáját ki kell javítani. A válság ugyan ettől még egy csapásra nem oldódik meg, ez a felismerés azonban már esélyt ad az elmozdulásra. Mindenekelőtt annak beismerésével, hogy meggondolatlanság volt ész nélkül kitárni ajtót, ablakot, ráadásul leszerelni róluk még a zárat is. Falakat emelni, a globalizáció teremtette realitásokkal szembe-menni ezután sem lehet, képessé kell azonban válni a folyamatok mederben tartására.
Ennek jegyében az Európai Unió – amennyire ez lehetséges – megpróbálja már a határain kívül kezelni e kérdést. A továbbra is rendkívül kényes görög helyzetben ugyan nem merte kimondani, milyen súlyos felelősség terheli a jelenlegi kaotikus helyzet kialakulásáért Athént. Ám arra rájött, hogy a menekülteket mindenáron valahol Szíria környékén kellene tartani, és az üldözötteket, a földönfutóvá tetteket és a gazdasági bevándorlókat már itt szét kellene választani.
Ehhez kész az anyagi áldozatra, mint ahogy azt is felismerte, hogy magának a problémának a gyökereit kellene végre kezelni, ez pedig elképzelhetetlen széles körű, Oroszországgal és Törökországgal is érdemben számoló nemzetközi összefogás nélkül. Az ajtók tehát szép csendben záródnak, s ezzel a különösen a német politika számára nehezen emészthető korrekcióval a migrációs válság történetében az unió elvileg lezár egy korszakot.
Ha nem is maradéktalanul, de ezzel az elmozdulással elégedett lehet a magyar kormány is, amelynek vezetője a véget nem érő szájkarate után dicséretes módon konkrét megoldási javaslatokkal érkezett Brüsszelbe. Orbán Viktor hat pontjából öt teljesült, ami egyben annak elismerése is, hogy a sokszor szörnyű retorika ellenére Magyarország azon kevés országok közé tartozik, amelyek érdemben tettek valamit a válság kezeléséért.
Hogy a falak emelése mennyire járható út, azt eldönti az idő, ez a meglehetősen megosztó lépés azonban legalábbis gondolkozásra s cselekvésre késztetett másokat is. A különutas politikájával maga körül is falakat építő kormány persze ezzel még nem tört ki az elszigetelődésből – nem csak a volt NATO-főtitkár „van rosszul Magyarországtól” –, a brüsszeli siker, az európai átlagemberek támogatása azonban elég magabiztosságot, erőt adhat számára. Enélkül ugyanis nem lehet learatni a gyümölcsöket sem.
