Lengyelországnak igen jók a makrogazdasági mutatói. Az ország a befektetők kedvelt célpontja; a nemzetközi közösségben, az unióban a lengyeleket övező elismertség, tekintély fényes bizonyítéka a korábbi kormányfő, Donald Tusk megválasztása az Európai Tanács elnökének. Mindennek ellenére nyolc év kormányzás után sima vereséget szenvedett a múlt vasárnapi választásokon a nemzeti liberális Polgári Platform (PO). Ráadásul úgy, hogy az ország ismerői szerint egy éve még nem lehetett kormányváltó hangulatot érzékelni. Varsó eddig sem volt ellenséges Budapesttel, most azonban egy igaz szövetségesre lelhet a Fidesz az előző, második Orbán-kormányt idéző intézkedésekre – családi kedvezmények emelése, bankok és multik nagyobb tehervállalásra kényszerítése – készülő, Brüsszelnek oda-odaszúró, a visegrádi együttműködést vélhetőleg tovább erősítő, nemzeti konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) kormányában. (Mellékszál: a lengyel baloldal történelmi kudarcot szenvedett el, mivel nem jutott be a szejmbe, amivel annyit üzent a magyar testvérpártoknak: lehet még lejjebb is.)
Ami magyar szemmel a legérdekesebb, az a PO veresége. Hiába teljesít jól a mérőszámok alapján egy kormány, hiába stabil a gazdaság, hiába látszik kívülről nézve rendben lévőnek egy ország, a választói közhangulatot nem mindig ezek alakítják. Lengyelországban például a makroadatok mennyországa egyáltalán nem öltött testet a kevésbé fejlett régiókban, a fiatalok pedig – akik nagy többsége a változásra szavazott – kifejezetten elégedetlenek a helyzetükkel, a lehetőségeikkel. Nem állíthatjuk, hogy itt nem vonható valamiféle párhuzam a magyarországi viszonyokkal. A kormányzó erő kifáradásához, pontosabban annak érzetéhez elemzők szerint hozzájárult a Tuskot a miniszterelnöki székben váltó Ewa Kopacz személye. Itt nem fedezhető fel hasonlóság; a PO számos politikusát jellemző fölényeskedő, arrogáns stílust, illetve a kormányt körbefonó korrupciógyanút tekintve már annál inkább.
A menekültválság kezelésével stabilizálódott pozíciója birtokában a vezető magyar kormánypártot mintha nem érdekelné az a megcsontosodó vélemény, hogy hatalmát sok esetben nem a közjó, hanem egy jól behatárolható kör gyarapodása érdekében mozgósítja. Jogszabályok, egyedi intézkedések hosszú sora igazolja ezt, miközben a kormány már az érdemi cáfolatra sem fordít energiát. Amikor például a Jobbik a bizonytalan státusú Habony Árpád vagy a filmügyi biztosnak alkalmas Andy Vajna ügyeire kérdez rá, a Fidesz a kémkedéssel hírbe hozott Kovács Béla emlegetésével érzékeny ponton szúr vissza, csak éppen a kételyt nem oszlatja el. Dicséretes buzgalom az adóhivataltól tolltartók adásvétele után kutakodni, de a hatalmat nem foglalkoztatja a kérdés: mégis, hogyan reagál erre a társadalom, amikor látja, mások felfoghatatlan összegekben jutnak állami pénzekhez, vagy kapnak olyan lehetőséget, monopóliumot, koncessziót, ami után beruházás, különösebb hozzáadott érték nélkül, ellenőrizetlenül vehetik fel, vagy akár vihetik ki az országból a profitot? Mint Gyurcsányék a szüretkor besegítő családtagok, barátok vegzálásával, a mostani kormány is lehajol az apróért, miközben letelepedésikötvény-biznisztől lényegében állami forrásokból finanszírozott médiavásárlásokig milliárdos tételekben szivattyúzzák ki a pénzt a politika által kijelölt üzleti körök. Miből gondolják, hogy a szavazók nem nyújtják be ezért egyszer a számlát akkor is, ha jók maradnak a makromutatók?
De nem kell előre szaladni. A változtatás feltételei, eszközei adottak, csak kormányzati akarat kell. Lengyelországban nyert a Jog és Igazságosság. Fusson csak be hozzánk mielőbb az a varsói gyors!
