Közben a budapesti utcákon zajlik az oszlopháború, és egy jogállamban nehezen elképzelhető, ami a Mahir Cityposter plakátjaival történik – ez még akkor is így van, ha e kérdésben a Magyar Nemzet elfogult, mert a cégnek ugyanaz a tulajdonosa, mint lapunknak. (Egyébként hétfőn kezdődik az a per a Mahir és a fővárosi önkormányzat között, amelyben arról dönt a bíróság, hogy jogszerűen mondta-e fel az önkormányzat októberben a magáncéggel 25 évre kötött szerződését. A főváros valamiért nem várta meg a jogerős döntést, elkezdte leszedni az oszlopokat.) A harc odáig durvult, hogy otthonról, családi vacsora mellől viszik kihallgatásra a hirdetőoszlopot védő biztonsági őröket. Legalább két ember immár a XXI. században is hitelesen mesélhet arról, milyen érzés, amikor „érted jön a nagy fekete autó”, akárcsak Pelikán Józsefért A tanú című filmben. A rendőrség buzgalma nem véletlen, miután Bakondi György miniszterelnöki szaktanácsadó karhatalmi segítséget ígért e „belbiztonsági kérdésben”.
Magánügy, de karácsonykor múlt egy éve, hogy jelentős mennyiségű készpénzt loptak el tőlem a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren dolgozó rakodómunkások. Mivel pontosan dokumentálják, hogy egy járat csomagteréhez kik férnek hozzá, nem tűnt bonyolultnak a tettes megtalálása – ráadásul meg tudtam mondani a bankjegyek sorszámát is. A reptéri rendőrség a panaszomat felvette, de azóta néma csend.
Egyszerű állampolgárként örülnék, ha rám is jutna annyi figyelem, mint egy hirdetőoszlopra.
