A menekültválság megjelenése óta először fordul elő, hogy nem a kormány diktálja a napirendet. Az internetadó elleni tüntetés után újra tömegek vonultak az utcára. A szakmai kritikaként felszínre tört elégedetlenség most is hamar politikai töltetet kapott. Mert ahol zúg az Orbán, takarodj!, vagy a szónokok stadionépítésekkel példálóznak, ott vastagon politikai demonstráció zajlik.
A tiltakozás mégsem ellenzéki – a pártok legfeljebb kínos, megtűrt társutasai a mozgalomnak –, még csak nem is szakszervezeti kezdeményezés volt: egy iskolából indult ki. A kormány kezdetben nem is vette komolyan. Aztán minden praktikát bevetett: lejáratás, megosztás, értelmetlen „emberáldozat”, irányított egyeztetés, az elégedetlenség szimpla bérharcként való beállítása. Nem jött be. És most nem lehet egy tollvonással visszalépni, mint az internetadónál. Vagyis lehetne – mondjuk a Klik beszántásával –, csakhogy az óriási presztízsveszteség lenne. A néhány éve bevezetett köznevelési rendszer nem működik jól, ezzel a kormánypártok sok híve is egyetért. A nagy rendszerek átalakításakor ismerős, a miniszterelnök által emlegetett gépzaj nem halkul. Való igaz, nincs visszaút a 2010 előtti időszakhoz, de egyre erősebb az érzés, hogy ez a reform is utat tévesztett.
Most úgy látszik, hogy az erőkultusz bűvöletében élő kormány már eljátszotta a konfliktus kis engedményekkel történő lecsendesítésének esélyét. A szombati megmozdulás több volt annál, mint amikor valakik az utca erejével próbálják megtámogatni követeléseiket. Ez egy kormányellenes tömegtüntetés volt. A kormánybuktatás ma persze legfeljebb ellenzéki vágyálom, de a hatalom szempontjából a nemzeti együttműködésnek egy nagyon veszélyes rendszere is kialakulhat, ha együtt lépnek fel az elégedetlen tanárok, orvosok vagy közlekedési dolgozók. A társadalmi szimpátia megszerzése, megőrzése ugyanakkor roppant nehéz. Az ideológiai töltetű, az ellenzéki pártok retorikájához illeszkedő bírálatok „túltolása” sokakat elidegeníthet azok közül, akik szimpatizálnának a tanárok követeléseivel. Persze a tömeg előtti harcos szónoklat szükségképpen torzít és leegyszerűsít, nem az árnyalt érvelés műfaja – ahogy a tanárokat hergelő, így az elégedetlenséget tápláló kormányzati, fideszes kommunikáció sem az.
A szakmai megfontolásokat háttérbe szorító, végletesen centralizált politikai kormányzás is a tiltakozás célkeresztjébe került. Ahol nincs gazdája a humán alrendszereknek. Nincs visszacsatolás, csak végrehajtás, ami viszont kizárja az optimális működést. Ráadásul mindez – hogy én is ideologizáljak egy kicsit – Kóka Jánost vagy Draskovics Tibort idéző neoliberális szemlélettel párosul, amely eltartottként tekint az állami alkalmazottakra, s a máshol jól működő modellek tanulmányozása – nem szolgai másolása – helyett pusztán költségvetési tételt lát az oktatásban is.
Klinghammer István a tiltakozás napján dühös, a tiltakozó tanárokat és a politikai elitet egyaránt kiosztó interjút – „Kinyílt a bicska a zsebében” – adott lapunknak. Nyilván sok oka van a magyar oktatás gyenge teljesítményének. (Laikusként meggyőződésem, hogy a jövő záloga a színvonalas pedagógusképzés.) Talán optimista vagyok, de a volt felsőoktatási államtitkárral szemben úgy látom, a mostani konfliktus esély az oktatási rendszer minden elemének újragondolására. A Parlament előtti sokaság is nagyon dühös volt szombaton, látszatengedményekkel már aligha éri be. A leghatásosabb „fegyver” a tömeg csöndje volt. Most mintha erő állna az erővel szemben. Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből.
