Reménytelen tűzszünet

A szíriai konfliktus immár leplezetlenül a közvetítők útján vívott háború jellegét ölti.

Újabb tűzszüneti kísérlet fullad kudarcba ezekben a napokban Szíriában. Az Egyesült Államok és Oroszország bábáskodása mellett tető alá hozni kívánt fegyvernyugvás első hete reményteljesen indult, a legtöbb helyütt valóban véget vetettek a harcoknak a szabdalt szíriai frontvonalakon. Aztán egyre szaporodtak a tűzszünetsértések, és a humanitárius konvojok sem tudtak eljutni a szükséget szenvedő közösségekhez. A háttérben pedig újabb és újabb késedelmet szenvedett a nemrégiben névkozmetikázáson átesett al-Kaida-szövetséges, szélsőséges iszlamista an-Nuszra Front elválasztása az úgynevezett mérsékelt, Nyugatról hivatalosan is támogatott ellenzéktől. Aztán szombaton becsapott a villám: az amerikaiak vezette koalíció repülőgépei állítólag tévedésből lebombázták a kormány állásait Dair-az-Zaurnál, melyeket évek óta tartanak az Iszlám Állammal szemben. Ami ezután következett, egyáltalán nem volt meglepő. A tűzszünetsértések száma gyorsan elérte a háromszázat, a damaszkuszi rezsim és orosz szövetségesei ismét elkezdtek bombázni Aleppó környékén, végül pedig az ország második legnagyobb városának közelében találat érte az ENSZ egyik humanitárius konvoját, ahol segélyszervezetek emberei vesztek oda, köztük a Vörös Félhold egyik vezető tisztségviselője.

Az egyetlen reménysugár, hogy Genfben, majd tegnaptól New Yorkban amerikai és orosz diplomaták tesznek kísérletet a tetszhalottá vált tűszüneti megállapodás felélesztésére.

Bár a szíriai események nyomon követése korunk talán legnehezebb megfigyelői-elemzői feladata, azt bátran kijelenthetjük, hogy a szemünk előtt zajló diplomáciai erőfeszítés alig több reménytelen vállalkozásnál. Minden okunk megvan ugyanis az érintett felek, így a tárgyalást folytató nagyhatalmak őszinteségének megkérdőjelezésére, arra, hogy feltegyük a kérdést: vajon a tartós tűzszünet, a koordinált hadművelet a szélsőségesek ellen valóban érdekükben áll-e? Az sem mellékes, hogy az események alakításában a legnagyobb felelősséget viselő Egyesült Államok részéről egységes fellépésnek lehetünk-e a tanúi, vagy amint arra egyre több jel utal, a rendhagyó elnökválasztás lázában égő ország távozó államfőjének, diplomáciai közösségének, katonai-ipari-titkosszolgálati komplexumának, illetve szövetségeseinek ténykedése külön utakra tévedt.

Míg Barack Obamának az a személyes érdeke, hogy hivatali ideje utolsó hónapjában megoldást hozzon a közel hat éve zajló konfliktusba, addig az Egyesült Államok folytatólagos hatalmi apparátusa szemében a háború megállítása most nem valósítható meg arc- és pozícióvesztés nélkül. Számukra minden, ami kevesebb Basár al-Aszad elnök megbuktatásánál és az őt támogató Oroszország gazdasági kényszerből bekövetkező meghátrálásánál, ukrajnai diverziója elvesztésénél, vereséggel ér fel. Törökország kivételével alighanem hasonló szemüvegen keresztül nézik a történéseket a helyi szunnita szövetségesek is, melyek az Aszad mellett kiálló síita Irán megerősödésétől tartanak. Nem lehet elmenni a Pentagonból érkező, önmagát beteljesítő jóslatként funkcionáló jelzések mellett sem, melyek tavaly kilátásba helyezték, hogy Oroszország veszteségeket fog szenvedni Szíriában, majd nem rejtették véka alá ellenérzésüket John Kerry külügyminiszter erőfeszítéseivel szemben, melyek a tűzszünet sikere esetén amerikai–orosz terrorellenes katonai együttműködéshez kellett volna hogy vezessenek.

Az a tény, hogy a szíriai konfliktus immár leplezetlenül a nagyhatalmi szembenállás, a közvetítők útján vívott háború jellegét ölti, további tömegek számára ér fel halálos ítélettel.