Míg Barack Obamának az a személyes érdeke, hogy hivatali ideje utolsó hónapjában megoldást hozzon a közel hat éve zajló konfliktusba, addig az Egyesült Államok folytatólagos hatalmi apparátusa szemében a háború megállítása most nem valósítható meg arc- és pozícióvesztés nélkül. Számukra minden, ami kevesebb Basár al-Aszad elnök megbuktatásánál és az őt támogató Oroszország gazdasági kényszerből bekövetkező meghátrálásánál, ukrajnai diverziója elvesztésénél, vereséggel ér fel. Törökország kivételével alighanem hasonló szemüvegen keresztül nézik a történéseket a helyi szunnita szövetségesek is, melyek az Aszad mellett kiálló síita Irán megerősödésétől tartanak. Nem lehet elmenni a Pentagonból érkező, önmagát beteljesítő jóslatként funkcionáló jelzések mellett sem, melyek tavaly kilátásba helyezték, hogy Oroszország veszteségeket fog szenvedni Szíriában, majd nem rejtették véka alá ellenérzésüket John Kerry külügyminiszter erőfeszítéseivel szemben, melyek a tűzszünet sikere esetén amerikai–orosz terrorellenes katonai együttműködéshez kellett volna hogy vezessenek.
Az a tény, hogy a szíriai konfliktus immár leplezetlenül a nagyhatalmi szembenállás, a közvetítők útján vívott háború jellegét ölti, további tömegek számára ér fel halálos ítélettel.
