Enyedi Ildikó nem úgy táncol, ahogy a Fidesz fütyül

Avagy Deutsch Tamás ékesen példázta a kormánypárt adóforintokhoz és kritikához való viszonyát.

Enyedi Ildikónál ma nem létezik, hogy úgy mondjam, lenézőarrogánsabb, hivatásosrettegőbb, kiskörútiliberóbb és álságosidegenszívűbb ember Magyarországon. Az idei Berlinalén Arany Medvével jutalmazott magyar rendezőnek e jelzőkért semmi mást nem kellett tennie, mint elfogadnia a Magyar Nemzeti Filmalap támogatását, leforgatnia a Testről és lélekről című alkotását, majd a Deutschlandradionak elmondania a véleményét a magyar közállapotokról és a magyar kormányról, miszerint „ami most a hazánkban történik, szégyen”.

Erre válaszul jelentkezett be Deutsch Tamás fideszes európai parlamenti képviselő, a közösségi média megzabolázhatatlan hullámainak nyalka huszára szokásos stílusában a Twitteren: „Kedves Ildikó, most a hazánkban az történik, hogy tizenkét év után (tizennyolc lesz az – a szerző) végre filmet csinálhattál. Ne szégyelld, és ne félj tőle.” Ezzel Deutsch be is indította a kormánypárti trollgőzmozdonyt, s innentől kezdve nem csupán Enyedi, de a filmje is ütközőbakká változott, aminek teljes sebességgel neki lehet ereszteni az egész vonatot, rajta a végtelenségig – és még azon túl is – lojális kormánymédiával és az összes, a számítógépen legalább egyetlen gombot megnyomni képes békemenetelővel.

Deutsch Twitter-bejegyzése ékes példája annak, amit az ilyen kérdésekben a Fidesz képvisel: ha tőlünk, vagyis éppen a kormánytól kapod a pénzt, akkor úgy táncolsz, ahogyan mi fütyülünk, vagy maradj csöndben. Ennek a táncoltatásnak az intézményesülése azonban teljesen téves felfogáson alapul, miszerint a kormány tulajdonát képezi az a pénz, amit az állampolgároktól – a halmazba természetesen beleértve Enyedi Ildikót is – szedtek be adó formájában. Emellett nyalka huszárunk megjegyzése egy nagyon fontos jelentéstani információt is hordoz: a „csinálhattál” ugyanis a cselekvés lehetőségén túl eléggé úgy hangzik, mintha itt valaki megengedett, netalán eltűrt volna valamit. Utóbbi pedig nagyon is ismerősen cseng, hiszen feleleveníti a rendszerváltás előtti tragikus triptichon „tűrt” kategóriáját. És ez ijesztő.

A probléma tehát nem az, hogy Enyedi Ildikó elmondta a véleményét, hiszen mindenki ezt teszi nap mint nap, erre való a véleménynyilvánítás szabadsága, amely nélkül nem képzelhető el alkotói függetlenség sem. A véleménynek pedig akkor is szabadnak kell lennie, ha arról a kormányról szól, amelytől jelen esetben áttételesen ugyan, de támogatást kapott a vélemény megformálója. A Fidesz-kormány azonban nem tűri sem a kritikát, sem az ellenvéleményt, így mára iszonyúan kevés olyan állami pénzosztó szervezet maradt többek között a magyar művészeti életben is, amely nem a kormányhoz való lojalitás, hanem a szakmaiság alapján ítéli oda az adóforintokból származó támogatásokat.

Enyedi Ildikó szerint egyébként az ilyen kivételek közé tartozik a Magyar Nemzeti Filmalap, a „félelmetesen abszurd” környezetben a „sziget”, ahol a filmművészek szabadon dolgozhatnak, és rendkívül értékes szakmai segítséget kapnak. Azonban ehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy a magyar filmek mozis nézettség tekintetében még mindig sokszor vallanak kudarcot.

Végül a történet két legfontosabb elemét kell megemlíteni. Először is, a filmrendező a magyar kormánnyal szemben fogalmazott meg kritikát: „Én nem az országtól félek, és nem az országot szégyellem, hiszen ez a hazám. Csupán a jelenlegi kormány politikusainak tevékenysége aggaszt, mert úgy látom, hogy lebontják a demokrácia alapintézményeit” – mondta a lapunknak adott interjújában Enyedi. Másodszor pedig, utoljára 1975-ben nyert magyar film a berlini filmfesztiválon, tehát a Testről és lélekről 42 év szünet után hozott onnan haza ilyen hatalmas sikert – és ennek részese lehetne társaival együtt Deutsch Tamás adófizető állampolgár is, ha méltósággal viselné a kritikát, és legalább gratulálna.