A probléma tehát nem az, hogy Enyedi Ildikó elmondta a véleményét, hiszen mindenki ezt teszi nap mint nap, erre való a véleménynyilvánítás szabadsága, amely nélkül nem képzelhető el alkotói függetlenség sem. A véleménynek pedig akkor is szabadnak kell lennie, ha arról a kormányról szól, amelytől jelen esetben áttételesen ugyan, de támogatást kapott a vélemény megformálója. A Fidesz-kormány azonban nem tűri sem a kritikát, sem az ellenvéleményt, így mára iszonyúan kevés olyan állami pénzosztó szervezet maradt többek között a magyar művészeti életben is, amely nem a kormányhoz való lojalitás, hanem a szakmaiság alapján ítéli oda az adóforintokból származó támogatásokat.
Enyedi Ildikó szerint egyébként az ilyen kivételek közé tartozik a Magyar Nemzeti Filmalap, a „félelmetesen abszurd” környezetben a „sziget”, ahol a filmművészek szabadon dolgozhatnak, és rendkívül értékes szakmai segítséget kapnak. Azonban ehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy a magyar filmek mozis nézettség tekintetében még mindig sokszor vallanak kudarcot.
Végül a történet két legfontosabb elemét kell megemlíteni. Először is, a filmrendező a magyar kormánnyal szemben fogalmazott meg kritikát: „Én nem az országtól félek, és nem az országot szégyellem, hiszen ez a hazám. Csupán a jelenlegi kormány politikusainak tevékenysége aggaszt, mert úgy látom, hogy lebontják a demokrácia alapintézményeit” – mondta a lapunknak adott interjújában Enyedi. Másodszor pedig, utoljára 1975-ben nyert magyar film a berlini filmfesztiválon, tehát a Testről és lélekről 42 év szünet után hozott onnan haza ilyen hatalmas sikert – és ennek részese lehetne társaival együtt Deutsch Tamás adófizető állampolgár is, ha méltósággal viselné a kritikát, és legalább gratulálna.
