A kutatási adatokat látva van miért büszkének lennünk a magyar fiatalokra – írja a hazai ifjúságról készített felmérés eredményeit összegző gyorsjelentés bevezetőjében Balog Zoltán humánminiszter és Novák Katalin ifjúsági ügyekért felelős államtitkár. S ebben teljes szívvel egyetérthetünk velük: valóban van miért büszkének lennünk a „mai fiatalokra”. Akik minden sztereotípia ellenére többségükben szeretik a hazájukat, és szeretnének is itt élni; szeretik a családjukat, és maguk is családot, gyerekeket akarnak; dolgozni szeretnének – lehetőleg értelmes és méltányosan fizetett munkát végezni –, nem pedig mamahotelekben múlatni az idejüket. Azt is tudják azonban, hogy ezek a vágyaik nem mindig vannak köszönőviszonyban a valósággal. Ha ugyanis másképpen mazsolázunk a kormányzati megbízásból négyévente elkészített kutatás 2016-os adataiból, máris egészen más – és jóval borúsabb – kép tárul elénk.
A célcsoportnak, vagyis a 15–29 éves fiataloknak a 27 százaléka érzi úgy, hogy az elmúlt tíz évben javult az ország gazdasági helyzete, és alig egyharmaduk (31 százalék) vár javulást az elkövetkező tíz évben. Saját családjuk anyagi helyzetének kedvező változását 21 százalékuk tapasztalta, és 16 százalékuk gondolja úgy, hogy az emberek hangulata javult az országban. A többiek stagnálást vagy romlást, lecsúszást érzékelnek. Vállalkozókedvük alacsony, a kormányban és a politikusokban többségük nem bízik – már aki érdeklődik egyáltalán a közélet iránt. Nem csoda hát, hogy 33 százalékuk tanulna vagy dolgozna külföldön, és ennek a csoportnak közel a fele mondja azt – jellemzően a jobb megélhetés reményében –, hogy ott is fog élni. Tehát majdnem minden hatodik magyar fiatal. Aki pedig marad, az leginkább a családja és a barátai miatt marad.
Vagyis a pohár, amely a szaktárca szemszögéből félig teli – vagy tán egészen az –, valójában félig üres. És ezt nem valamiféle „kincstári pesszimizmus” mondatja velünk. Eleve nem szerencsés, ha az ifjúság, amelynek még nagy reményekkel kellene a jövő felé fordulnia, kifejezetten tart tőle. (Ezt erősítette meg egy másik, ugyancsak a héten publikált, az SOS Gyermekfalvak megbízásából készült országos felmérés is). Ennél is veszélyesebb azonban, ha a külföldre távozás gondolatával kacérkodó fiatalok itthon nem látnak maguk előtt perspektívát. Mert várhatjuk ugyan a kormányfő évértékelő beszédében „megígért” holland vagy német menekülteket, aligha ők fogják kitermelni a mai középgenerációk nyugdíját. Nem ők fognak vállalkozásokat alapítani, munkahelyeket teremteni, adót fizetni, nemzetet megtartani. De akkor ki? Ez itt a kérdés.
Lehet, hogy nemcsak büszkének kellene lennünk a fiataljainkra, hanem meg is kellene becsülnünk őket. Még akkor is, ha – megint csak a kutatás adataira támaszkodva – sokan vannak köztük, akik liberálisnak vallják magukat (sőt olyanok is, akik jobboldalinak és liberálisnak). S még akkor is, ha hat év illiberálisállam-építés ellenére 55 százaléknyian – a 2012-es aránynál 15 százalékkal többen – mondják azt, hogy a demokrácia jobb minden más politikai rendszernél. Az a demokrácia, ahol az általuk jogos szkepszissel szemlélt politikusok számára az ő generációjuk jelenleg vajmi kevéssé érdekes. Hiszen nehezen mozgósítható, nem hoz elég szavazatot. Akkor minek fektessenek beléjük? Persze ennyi erővel azt is kérdezhetnénk, minek fektessünk a jövőbe.
Nincs nagyobb evidencia, mint hogy a pillanat uralásán túlmutató politikának mindent meg kell tennie annak a „minden hatodiknak” az itthon tartásáért. Persze ez nem csekély feladat: nem lehet puszta kommunikációval, jobbanteljesít-kampányokkal letudni. Mint ismeretes, a költséges Gyere haza, fiatal! programmal mindössze 105 ifjú honfitársunkat sikerült hazacsábítani. Mással kellene végre foglalkozni: azzal, hogy miért félig üres az a pohár, és mi üzeni a még itthon lévőknek, hogy viszlát, fiatal.
