Azt mondják, a halhatatlanság valójában kétszáz év. Merész, elsőre cinikusnak, másodjára inkább bölcsnek tűnő mondás. Ha eltelik kétszáz év, és arra a költőre, zeneszerzőre, festőre még mindig emlékszünk, mégpedig úgy, hogy nevéhez nem közöny tapad, nem feszült kutakodás az emlékezetben, hanem jelentékeny tartalmak a korról és a kortalanságról, ha halljuk, olvassuk, szemünket gyönyörködteti vagy gondolatainkat rabul ejti, ha úgy érezzük, adósai vagyunk, de legalább szeretnénk megköszönni neki, hogy élt és alkotott, akkor kiállta a halhatatlanság próbáját.
Arany János kétszáz éve született. Nem rémlik, hogy neve az irodalomban, a közéletben volt-e valaha is botránykő, nem vallják őt ősüknek izmusok, próbálta, de nem tudta őt kisajátítani egyetlen politikai erő sem, valahogy nem volt rá alkalmas. Se forradalmak, se ellenforradalmak nem tűzték zászlajukra, ahhoz ő túl sokrétű volt, mondataiból nem lettek közösségi jelszavak, csak egyénekhez szóló vigasztalások, lózungnak túl mély volt, lelkesítő frázisnak túl rezignált, halálba-csatába küldéshez nagyon is túlélő típus, hedonizmusokhoz túlzottan puritán.
Sose írta le magáról, hogy „természetem komoly”, mert ehhez túl komoly volt. Úgy bánt a nyelvvel, mint csak irodalmunk legnagyobbjai, szófordulatait, szókincsét úgy használjuk naponta, hogy nem is tudatosul bennünk. Aki szavakkal dolgozik, jól tudja: ő a mi aranytartalékunk. Nagy szerencsénkre Shakespeare Hamletje az ő szógazdagságával szól hozzánk, s bár van modernebb újrafordítás, a rendezők visszatérnek Arany tolmácsolásához.
A költők úgy viszonyultak hozzá, mint apjukhoz, Babits, amikor 1910-ben úgy érzi, menekülne a korból, amelynek „nem takart seb kell, inkább festett vérzés”, akkor Aranyhoz mint „édesapjához panaszkodni tér meg”, de hasonlóképpen érzett József Attila is, aki szinte fohászkodva szólt hozzá: „Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!”
Jelenits István piarista paptanár egy interjúban, ahol költőink és az irgalmasság kapcsolatáról beszélt, megjegyezte: „Arany egész életében Biblia-olvasó ember volt.” Fontos ez azért is, mert sokan az Epilógus híres sorait („Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, -/ Félreálltam, letöröltem.”) a nem harcos lélek megalázkodásának fogják föl, s nem a keresztény tanítások egyik legfontosabb elemének. De ki állíthatná, hogy Arany nem harcolt? Csak ő nem másoknak osztott sebeket, hanem önmagával küzdött, saját emlékeivel, a halott Petőfivel és a fényes forradalom árnyával. Arany költészete volt a forradalom dagálya után önmagába visszahúzódó lélektenger, amely látni engedte a széles, veszélyes partot. Ha Petőfi a forradalom szelleme volt, hatalmasan ellobbanó láng, akkor Arany volt az emlékező ember, egy vigaszra szoruló, szabadságától megfosztott ország költője, a levert szabadságharc következményeinek elviselője, elemzője, túlélője. Százezrek merítettek erőt verseiből.
Mi amúgy is egy túlélésre berendezkedett ország volnánk, jobbra, kiteljesedésre vágyó emberek közössége, akiknek egy idő múlva valahogy mindig magukra kell ölteniük a kiábrándulás finom szálakkal átszőtt ruháját. Politikai ellenlábasok nem hadonászhattak szavaival, a kifinomultságnak és a józanságnak olyan páratlan elegyét alkotta, amely némelyek szemében divatjamúltnak számít, másokéban örök mintának. Nem volt soha ütközőpont, nem veszekedtek se rajta, se érte. Mindenkinek rokona volt és ismerőse, s ha nem hangoznék olyan profánul, azt írnám: ebben a veszekedős, az értékek helyett inkább az áldatlan állapotokat konzerválni akaró országban lehetne ő a nemzeti minimum. Minimum. De hát több annál.
Hagyjuk a rutin diktálta értelmetlen formulát: „ma lenne kétszáz éves”. Mondjunk csak annyit: megszületett kétszáz éve. Azóta velünk van.
