Nem, térjünk inkább vissza a valóságba, ezek a most mintegy másfél-két milliós tábort alkotó hívek és hűbéresek sosem tettek volna ilyet. Morális, erkölcsi elvekre hivatkozva követelték volna, hogy a futni szerető király, a Ferenc nevű takarodjon. Más okból, de követelték is, hiszen javarészt ez a sokaság – ki hangosan, ki csak a fülkében víva forradalmát – egy morális és gazdasági válságba torkolló korszakot már a történelem szemétdombjára küldött.
De mit tesznek vajon most, amikor a történetet kiegyenesítve szembesülniük kellene azzal, hogy a fent említett disznóságok bizony pontosan a jelen morális válságának a tünetei? Képes lesz-e ez a regnáló király iránt még elkötelezett tömeg rádöbbenni, mennyire becsapták nemzeti értéket, érdeket, kereszténységet, Erdélyt és más szép fogalmakat emlegetve? Feltáró cikkek sora bizonyította, hogy a mostani szűk elit is saját cégeként tekint („ha úgy vannak a számok, emelek megint”) Magyarországra, az adófizetők pénzéből és az uniótól érkező pénzekre pedig saját meggazdagodásának és a pártkassza kitömésének forrásaként. Legutóbb a Direkt36 oknyomozó portál terjedelmes anyaga tárta fel, hogy konkrétan rejtett állami munkákból gyűlt a pénz Orbánék gyorsan szerzett milliárdjaihoz, a gyarapodás egyik fő forrása pedig a család gánti bányája volt. Az alaptörténet régóta ismert, az újdonság egyebek között az, hogy milyen tempóban ível felfelé az állami megrendelések mértéke és a kivett profit aránya.
Előre kötnék rá fogadást, hogy ennek elszámoltatása éppúgy el fog maradni, mint a szoclib kormányzás ügyei esetében, nem tehetünk mást, maradjunk hát egyelőre az erkölcs, a morál asztalánál. Aminél ez a birodalom már meghalna.
