Balog Zoltán, az emberi erőforrások – hogy ez még mindig milyen csúnyán hangzik! – minisztere a minap nagy bejelentést tett: 81,2 milliárd forintos állami forrásból közel négyszáz település félezer intézménye újul meg a következő három évben – ezek közül 292 település ráadásul hátrányos helyzetű járásokban található. Ez egy nagyon jó dolog. Ahogy az is nagyon jó dolog, hogy a pedagógusok fizetése valóban emelkedik: nem sokat, nem annyira, amennyire optimális lenne, de ez is valami. Idén pedig már a kilencedikesek is ingyen kapják a tankönyvek jelentős részét. A tavalyi tüntetések után idénre elcsitult az oktatás körüli vihar: közös, minden szereplő által megnyugtatónak tartott megoldás a felvetődő gondokra ugyan nem született, de valamennyit változott az a monolitikus, központosított rendszer, amit az Orbán-kormányok oktatásügy címszó alatt megálmodtak, majd átültettek a gyakorlatba. A fenti pozitívumok azonban eltörpülni látszanak egy sokkal nagyobb ívű kérdés mellett: merre tart a magyar oktatás úgy általában?
Amit ugyanis az elmúlt években láttunk, az egyrészről a több ponton rosszul kitalált rendszer működési gondjainak korrekciója volt; tűzoltás. Mindennap hallhatja az ember iskolába járó gyerekek szüleitől, hogy a tantermeket a szülők festik, és vécépapírt is gyakran ők visznek az iskolába. És miközben ezekkel a mérhetetlenül felháborító, forráshiányból és szervezési inkompetenciából fakadó gondokkal küzdünk, a fenti kérdés elsikkadni látszik.
Pedig a gondok nem csak a tanárok alacsony fizetéséből fakadó kudarcélményén, a szakma megbecsültségének – és vonzóságának – általános csökkenésén, a pergő vakolaton vagy hiányzó eszközökön látszanak. Tavaly év végén kijöttek a PISA-eredmények, amelyek nem lettek valami fényesek. A felmérésben részt vevő országok közül mind a három vizsgált területen, tehát a természettudományok, a matematika és a szövegértés terén is a hátsó fertályban kullogunk, az elmúlt éveket tekintve romló tendenciát mutatva. A kormányzati reakciók azonban csak még jobban rámutatnak a problémára.
A 2012-es méréskor még bőven lehetett Gyurcsányra mutogatni, de még 2016-ban is ezt az utat választotta Palkovics államtitkár – hozzátéve persze, hogy maga a PISA-teszt is rossz. Az elmúlt nyolc év mellett még két érv hangzott el a minisztérium részéről: az egyik az volt, hogy „a digitális tesztek és néhány feladattípus szokatlan lehet a magyar gyerekeknek”, a másik pedig az, hogy „rossz teljesítményünk összefügg azzal, hogy Magyarország szegényebb a legtöbb előtte végző országnál”. A második érv egészen zseniálisnak tűnik a folyamatos sikerpropaganda fényében, az első azonban csak további kérdéseket vet fel: 2016-ban miért szokatlanok a digitális tesztek?
A világ brutális tempóban változik körülöttünk, és ez még egy flexibilis, jól alkalmazkodó oktatási rendszer számára is óriási kihívás. Mi pedig egyelőre ott tartunk, hogy kisebb-nagyobb ragtapaszokkal próbáljuk egyben tartani azt az időről időre korszerűtlennek bizonyuló rendszert, ami azt eredményezi, hogy a magyar diákoknak bevallottan gondot okozhat egy digitális teszt kitöltése. Vagy ott – más irányból megfogva –, hogy az egyházi iskola azért jó választás csemeténknek, mert az legalább nem az állami rendszerben működik.
Nem kell persze feltétlenül borúlátónak lenni. A minap telefonon beszéltem egy, az oktatási kérdésekben járatos ismerősömmel, aki azt mondta: oktatási rezsimek jönnek-mennek, a problémák minden kormány alatt megvannak, az újdonságok között is mindig van jó és rossz ötlet. De ami igazán számít, az az, hogy évről évre jönnek az új, érdekes, okos diákok, akiket lelkes tanárgárda fogad. Szeretném azt hinni, hogy ez az optimista hozzáállás ragadós, és minden esetben, bármilyen rendszerben sikerül a legjobbat kihozni a gyerekekből. Még akkor is, ha valami választási csoda folytán a Botka-kormányban újra Hiller István lesz az oktatásügyek irányítója.
