Nem sok olyan kérdés van a világon, amelyben az Egyesült Államoknak ugyanaz az álláspontja, mint a „gonosz tengelyének” egyik tagjának, Iránnak, de nem ért egyet legfőbb szövetségesével, Izraellel. A független Kurdisztán ügye ilyen. A Közel-Keleten már csak így mennek a dolgok, vagy ahogy Maróth Miklós a Mandinernek adott interjújában egy találó viccel megfogalmazta: „A skorpió arra kéri a krokodilt a Nílus partján, hogy vigye át őt a túlpartra. A krokodil azt mondja, nem viszi át, mert meg fogja csípni, és meghal. A skorpió azt feleli, nem fogja megcsípni, hiszen akkor vele együtt ő is a vízbe fullad. A krokodil rábólint, a Nílus közepén a skorpió mégis megcsípi őt. A krokodil megkérdezi: hát ezt miért tetted? A válasz: elfelejtetted, hogy a Közel-Keleten vagyunk.”
Persze a nagypolitika nem földrajzfüggő. Nincs abban semmi meglepő, hogy a világon mindenhol majdnem mindenki kizárólag saját, patikamérlegen mért, és olykor önellentmondásos érdekeit lesi. A baj inkább az, hogy a Közel-Keleten az utóbbi években, évtizedekben a számításokba túl gyakran csúszott hiba. Az úgynevezett arab tavasz inkább csak telet hozott a térségbe, no meg menekültválságot Európába. Szaddám Huszein megbuktatása Iránt ültette megint nyeregbe, Irakot meg lejtmenetbe – hogy csak a legnagyobb baklövéseket említsük. De már lassan kibogozni is nehéz, mi minek a következménye, ne adj’ isten kinek a hibája. És mint tudjuk, a történelemben nem létezik a „mi lett volna, ha...”
Az iraki kurdok is felismerték, hogy most érkezett el számukra a talán soha vissza nem térő alkalom függetlenségük kivívására. Bár a térségben mindig más osztja a lapot – újabban az amerikaiak –, a kedvező pillanatban az egész világgal dacolva saját kezükbe vették sorsukat. Mára megtanulták, arra hiába várnak, hogy a határokat vonalzóval meghúzó nagyhatalmak majd nekik is „rajzolnak” egy országot. Hogy bármit is harsogjon a Nyugat az önrendelkezés jogáról, az csak azokat illeti meg, akiknek erejük is van érvényesíteni. Hogy az országukat nem nyújtják majd át ezüsttálcán. Nem kapnak jutalmat, amiért a szinte egyetlen valóban mérsékelt, ütőképes erőként vérüket hullatták az Iszlám Állam ellen, és mások után takarítva elvégezték a piszkos munkát. Tudják, hogy a függetlenséget nem lehet kiérdemelni, csak kiharcolni. Fegyverrel, pénzzel, médiával, diplomáciával, politikával. És népszavazással.
Hiszen mit is jelent a függetlenség? Saját nyelvet, kultúrát és történelmet? Önrendelkezést, kormányt, területet és hadsereget? Ez már mind megvan az iraki kurdoknak. Vagy lépjünk tovább! Útlevelet és saját pénznemet? Térképre – mi több, Google-térképre – rajzolt határokat? Netán azt, hogy egy állam tagja-e az ENSZ-nek, vagy hogy hány másik ország ismeri el? Egyszerre mindegyiket. A legnehezebb mégis az utolsó kettőt elérni. Pedig ugyan mennyivel kevésbé létezik Izrael, mert Irán nem ismeri el. Vajon milyen útlevél jár egy palesztinnak, és mennyire kell beszélnie ukránul egy kárpátaljai magyarnak?
Persze az igenek elsöprő győzelme csak egy lépés, ami nem jelenti azonnal a független Kurdisztán kikiáltását. Nem is ez, hanem erősebb tárgyalási pozíció és még inkább morális alap építése volt a referendum célja. Még akkor is, ha az eredményekkel a világon senki nem törődik igazán, legfeljebb a függetlenséggel kacérkodó népeknek fújt ébresztőt. Nyelv, kultúra, történelem, határok, a nép akarata: Koszovón és Katalónián át, Székelyföldön keresztül Iraki Kurdisztánig csak keveset számít. A nemzetközi közösség csak az erőből ért, mint a Krím félszigeten, vagy álmokat kerget, mint Dél-Szudánban. Közben az országhatárokat még mindig vonalzóval húzzák meg mások helyett. De a rajzoló kezeket azért talán még – egy népszavazással – lehet vezetni.
