Nem sok olyan kérdés van a világon, amelyben az Egyesült Államoknak ugyanaz az álláspontja, mint a „gonosz tengelyének” egyik tagjának, Iránnak, de nem ért egyet legfőbb szövetségesével, Izraellel. A független Kurdisztán ügye ilyen. A Közel-Keleten már csak így mennek a dolgok, vagy ahogy Maróth Miklós a Mandinernek adott interjújában egy találó viccel megfogalmazta: „A skorpió arra kéri a krokodilt a Nílus partján, hogy vigye át őt a túlpartra. A krokodil azt mondja, nem viszi át, mert meg fogja csípni, és meghal. A skorpió azt feleli, nem fogja megcsípni, hiszen akkor vele együtt ő is a vízbe fullad. A krokodil rábólint, a Nílus közepén a skorpió mégis megcsípi őt. A krokodil megkérdezi: hát ezt miért tetted? A válasz: elfelejtetted, hogy a Közel-Keleten vagyunk.”
Persze a nagypolitika nem földrajzfüggő. Nincs abban semmi meglepő, hogy a világon mindenhol majdnem mindenki kizárólag saját, patikamérlegen mért, és olykor önellentmondásos érdekeit lesi. A baj inkább az, hogy a Közel-Keleten az utóbbi években, évtizedekben a számításokba túl gyakran csúszott hiba. Az úgynevezett arab tavasz inkább csak telet hozott a térségbe, no meg menekültválságot Európába. Szaddám Huszein megbuktatása Iránt ültette megint nyeregbe, Irakot meg lejtmenetbe – hogy csak a legnagyobb baklövéseket említsük. De már lassan kibogozni is nehéz, mi minek a következménye, ne adj’ isten kinek a hibája. És mint tudjuk, a történelemben nem létezik a „mi lett volna, ha...”
Az iraki kurdok is felismerték, hogy most érkezett el számukra a talán soha vissza nem térő alkalom függetlenségük kivívására. Bár a térségben mindig más osztja a lapot – újabban az amerikaiak –, a kedvező pillanatban az egész világgal dacolva saját kezükbe vették sorsukat. Mára megtanulták, arra hiába várnak, hogy a határokat vonalzóval meghúzó nagyhatalmak majd nekik is „rajzolnak” egy országot. Hogy bármit is harsogjon a Nyugat az önrendelkezés jogáról, az csak azokat illeti meg, akiknek erejük is van érvényesíteni. Hogy az országukat nem nyújtják majd át ezüsttálcán. Nem kapnak jutalmat, amiért a szinte egyetlen valóban mérsékelt, ütőképes erőként vérüket hullatták az Iszlám Állam ellen, és mások után takarítva elvégezték a piszkos munkát. Tudják, hogy a függetlenséget nem lehet kiérdemelni, csak kiharcolni. Fegyverrel, pénzzel, médiával, diplomáciával, politikával. És népszavazással.
