Hiszen mit is jelent a függetlenség? Saját nyelvet, kultúrát és történelmet? Önrendelkezést, kormányt, területet és hadsereget? Ez már mind megvan az iraki kurdoknak. Vagy lépjünk tovább! Útlevelet és saját pénznemet? Térképre – mi több, Google-térképre – rajzolt határokat? Netán azt, hogy egy állam tagja-e az ENSZ-nek, vagy hogy hány másik ország ismeri el? Egyszerre mindegyiket. A legnehezebb mégis az utolsó kettőt elérni. Pedig ugyan mennyivel kevésbé létezik Izrael, mert Irán nem ismeri el. Vajon milyen útlevél jár egy palesztinnak, és mennyire kell beszélnie ukránul egy kárpátaljai magyarnak?
Persze az igenek elsöprő győzelme csak egy lépés, ami nem jelenti azonnal a független Kurdisztán kikiáltását. Nem is ez, hanem erősebb tárgyalási pozíció és még inkább morális alap építése volt a referendum célja. Még akkor is, ha az eredményekkel a világon senki nem törődik igazán, legfeljebb a függetlenséggel kacérkodó népeknek fújt ébresztőt. Nyelv, kultúra, történelem, határok, a nép akarata: Koszovón és Katalónián át, Székelyföldön keresztül Iraki Kurdisztánig csak keveset számít. A nemzetközi közösség csak az erőből ért, mint a Krím félszigeten, vagy álmokat kerget, mint Dél-Szudánban. Közben az országhatárokat még mindig vonalzóval húzzák meg mások helyett. De a rajzoló kezeket azért talán még – egy népszavazással – lehet vezetni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!