Gyakorlott hírfogyasztó legyen a talpán, aki a szakszervezetek és a Tesco tárgyalásairól eddig megjelent írások, nyilatkozatok alapján képes eldönteni, hogyan állnak a felek egymással valójában. A Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezete rendre bombasztikus nyilatkozatokkal kápráztatta el a sajtót, így kész tényként tálalva olvashattunk például további sztrájkokról, sőt a brit hátterű lánc kivonulásáról is. Az áruház ezeket a híreket rendre cáfolni igyekezett, de a dolgozókat képviselő másik érdekvédelmi szervezet, a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete is inkább hűteni próbálta a kedélyeket. A felek most abban állapodtak meg, hogy nem fognak nyilatkozni a tárgyalások éppen aktuális állásáról. Ezt állítólag a Tesco kérte, de tulajdonképpen lényegtelen, ki volt a kezdeményező, ha a „kommunikációs szmog” elültével végre tisztábban láthatunk. Meg különben is: túl sok szó esett már a konkrét helyzetről, és túl kevés arról, milyen állapotban van ma idehaza a kiskereskedelem egésze.
Üzletei számát tekintve ma egyértelműen a Coop a legnagyobb lánc Magyarországon. Aprófalvakban egyéb bolttal szinte nem is találkozunk. Paradoxon, de ha ezeknek a boltoknak a forgalmát tekintjük, kiderül, hogy a legnagyobb egyben a legkisebb lánc is. A Trade magazin gyűjtése szerint a megelőző üzleti évben 5012 Coop bolt működött az országban, s ezek 582 milliárd forintos árbevételt értek el összesen. Ezzel a Coop a 787 milliárdos bevételt produkáló Tesco mögött az előkelő második helyet érte el a listán. Igen ám, csakhogy a Tesco 206 üzlettel szerezte meg a dobogó legmagasabb fokát, azaz boltonként 3,8 milliárd forintnyi bevételt volt képes termelni. Ehhez képest a Coop üzletenként 116 millió forintos árbevételt tudhat magáénak. Döbbenetes különbség.
Ha sorba vesszük a hazánkban működő kiskereskedelmi láncokat, az egy boltra eső bevételi rangsort a multicégek vezetik. Az első magyar tulajdonú társaság, a CBA csupán a hetedik a sorban. Utána jön a Reál, majd sereghajtóként a Coop. Mondhatnánk erre, hogy ez megmagyarázza a kormányzat stratégiáját, amellyel jól láthatóan igyekszik sarokba szorítani a multikat a hazai tulajdonú üzletek preferálásával, de – túl azon, hogy ennek a stratégiának a visszásságai jól láthatók – a jelek nem azt mutatják, hogy sikerült a kisboltok helyzetét megerősíteni. És ez nem véletlen. Azok problémái ugyanazok, mint amelyekkel általában a magyar kisvállalkozások küzdenek. Nem találnak fizetőképes keresletre, képtelenek hozzáerősödni a túladóztatáshoz, elszipkázzák előlük a fejlesztési forrásokat, folytonos munkaerőhiánnyal küzdenek, s így belesüllyednek a vidéki Magyarország általános reménytelenségébe.
Az elmúlt időszakban megjelentek olyan vélemények, hogy a Tescóra nehezedő szakszervezeti nyomás – legalább az egyik oldal felől – egybevág a kormányzat kereskedelempolitikai törekvéseivel. Felelőtlenség lenne ezt határozottan kijelenteni. Egyelőre nem tudhatjuk, miként alakulnak a tárgyalások, könnyen lehet, hogy végül sikerül megállapodni a fizetésemelésről és a létszámbővítésről is. Ha egyik mértéke sem lesz irreálisan magas, a Tesco nem kerül lehetetlen helyzetbe. Onnantól ugyanakkor már egy másik játszma kezdődik. Mi lesz az alacsony forgalom mellett tengődő sok-sok ezer kis vidéki üzlettel, és még több alkalmazottjukkal? Nem valószínű, hogy az ő fizetésük rendben lenne. De ahhoz, hogy emelkedni tudjon, fordulatnak kell bekövetkeznie – az egész magyar gazdaságban. Ennek megindításában a szakemberek szerint a kormánynak bőven lenne feladata, mégsem hallani arról, hogy milyen konkrét ösztönző lépésekre készül a kabinet, főleg, hogy ezeket milyen átfogó stratégiába illesztve képzelnék el. Pedig a szakszervezetekkel és a Tescóval ellentétben egyetlen döntéshozó sem hirdetett kommunikációs stopot – legalábbis nem tudunk ilyesmiről.
