Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon – Örkény István egyik zseniális egypercese, Az utolsó meggymag végződik így. A négy megmaradt magyarról szól, akikből egy nagyothallott, kettő meg rendőri felügyelet alatt állt, és azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy valamilyen emléket hagynak maguk után (ha már segíteni nem tudtak magukon). Ehhez kellett volna az utolsó, összeaszott meggy magja, amit a fa tetejéről kellett volna lehozni. De mire egymás vállára álltak, a legfelső elfejtette, minek mászott fel. A legalsó hiába ordítozott, mert pont a legfelső volt a nagyothalló. Örkény magyarságképe ma is fájdalmasan aktuális. Pedig a magyarok valószínűleg nem rosszabb képességűek, mint bárki más. A Pécsi Tudományegyetem docense, Szijártó Zsolt mondta a Magyar Nemzetnek, hogy a berlini magyarokkal kapcsolatos kutatása ebből a szempontból mennyire meglepő volt: azt tapasztalta, hogy „az együttműködés kultúrája”, ami a magyar közegből hiányzik, könnyen, magától értetődő módon kialakul azoknál a magyaroknál, akik Berlinben élnek. Nyilván rájöttek, hogy aki nem működik együtt, azt ott pillanatokon belül ejtik. És gyorsan rögzült a tapasztalat, hogy megéri ilyenfajta szociális képességre szert tenni. Ettől működnek a dolgok. Pedig az ország, ahol nevelkedtek, nem erről szól.
Ezt igazolja a maga módján a legújabb PISA-teszt is. Azon már meg sem lepődik senki, hogy a magyar diákok rosszul szerepelnek. Idén viszont már a szociális kompetenciát is mérték a teszt során, és a magyar gyerekeknek nem ment a csapatmunka, az együttműködő problémamegoldás. Valószínűleg maga a helyzet sem komfortos, hogy van egy cél, amit együtt el kell érnünk. Ez sokszor felnőttkorban is így marad. Nem csak a gyakorlat, a motiváció sincs meg hozzá. Nem volna igazságos, ha csak az iskolarendszerre kennénk a felelősséget, mert a gyerekek is a társadalomban nőnek fel. Olyan társadalomban, ahol azt látják, hogy sokan távlati cél nélkül keresik a hasznukat; ahol nem működnek a civil közösségek, működik viszont a megélhetési politizálás és a sok egyéb megélhetési életforma. Ahol nem munkahelyekre pályáztatnak, hanem székeket osztogatnak; ahol még a közmunkához jutáshoz is érdemes jóban lenni a polgármesterrel; és a teljesítmény csak elvétve számít. Vajon mennyit találkoznak az életük során együttműködő problémamegoldással? Az iskola sem tudja a gyereket kivenni ebből a világból, de azért érdekes kérdés, hogy a jelenlegi oktatási rendszer, amelyben olyan kevés szerepe van a csapatmunkának; amelyben a gyerekek az idő nagy részében a hátát látják azoknak, akikkel majd együtt kell továbbvinniük ezt az országot, mennyire tartható. Főleg, hogy a megszerzett lexikális tudás egyre kevesebbet számít, a képességek meg egyre többet. A jövő mégiscsak azé lesz egyszer, aki tud alkalmazkodni, kooperálni és újat tanulni. Ennek magától értetődőnek kellene lennie, de nem az. Az oktatás lenne azon kevés területek egyike, ahol a politika közvetlenül beavatkozhat ezekbe a folyamatokba. Hogy az eredmény nem csak a gazdasági fejlettség kérdése, jól mutatja az észtek kimagasló eredménye a PISA-felmérésen.
A másik eszköz végül is a propaganda, mert amit sokat sulykolunk, az előbb-utóbb igenis megragad a fejekben. Kicserélni nem lehet a társadalmat, de befolyásolni igen. Ez látható a migránsellenes propaganda eredményéből: migránsok sehol az országban, de a szó már tettekké vált, viszállyá, rombolássá, fortélyos félelemmé, kézzelfogható valósággá. Nem csak a gondolkodás, a magatartás is változik. Eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy mi lenne vajon, ha a szavaknak ezt a mágikus erejét okosabb dolgokra fordítanák, hiszen alapvető hiányosságok vannak a fejekben. De azért még így is vigasztaló, hogy mi, magyarok láthatóan képesek vagyunk elsajátítani bármit, amit tanítanak nekünk.
