Jóval több mint egymillióan vannak hazánkban azok a nyugdíjasok, akik havonta százezer forintnál szerényebb juttatásból kénytelenek megélni – derült ki egy budapesti konferencián a minap. További tömegeknek ennél csak minimálisan jut több. Túlzás nélkül állíthatjuk tehát, hogy az amúgy több szempontból is kiszolgáltatott idősek jelentékeny hányadának helyzetét egyetlen hajszál választja el a totális kilátástalanságtól. Elég egy váratlan családi tragédia vagy egészségügyi nehézség, és a nyugdíjasok máris a teljes nincstelenséggel lesznek kénytelenek szembenézni. Más kérdés, hogy a magyar kórházakban, rendelőintézetekben lassan úgyis lehetetlen meggyógyulni, tehát az egészségügyi vonatkozás szépen lassan úgy, ahogy van, kikerül az egyenletből.
A Magyar Nemzet múlt heti rendezvényén a fenti jelenségnek, mondhatni, éppen a fonákjáról, az ifjúság helyzetéről esett szó. Mit ad isten, róluk is az derült ki, hogy nagy részük helyzetét szintén a kilátástalanság, esetleg a perspektívanélküliség kifejezéssel lehetne a legszemléletesebben leírni. Róna Péter közgazdász például úgy fogalmazott: ennek a nemzetnek a lelkében valami megtört. Szép, mondhatni, keserédes összefoglalása ez annak, hogy a konkrétan őket érintő kérdéseken túlmenően a fiatalok sem érzik értelmét annak, hogy hallassák a hangjukat a közéletben, hanem inkább elmennek. Egyre többen. Százezerszám. Lemondóan. Legyintve. Hátrahagyva szüleiket, nagyszüleiket a siralmasan kevés nyugdíjukkal, de legalább azzal a reménnyel, hogy ha máshogy nem is, anyagilag támogathatják őket onnan, az ígéret földjének persze inkább csak elképzelt világából.
Itt tartunk tehát: az öregekkel nem törődünk, ifjainkra keresztet vethetünk, s aki e két kategória között helyezkedik el, nos, nekik se sokkal jobb.
Középosztály, úgynevezett polgárság, amely tartást, öntudatot, identitást, gerincet stb. adhatna ennek az országnak, gyakorlatilag nem létezik, az értelmiségi már-már szitokszónak számít, pláne ha még liberális is, a keményen, összeszorított foggal dolgozó kisember pedig megnézheti, hová jut a kemény munkájával. Jellemzően kórházba, annak meg tudjuk, mi a vége. Vannak ezzel szemben mérhetetlenül gazdag, bármiféle emberi minőségnek, szolidaritásnak-empátiának (lásd még: felebaráti szeretet) híján lévő bűnözők az egyszerű tolvajtól a nagypályás gengszteren át a politikusig (ők helyettesítik a klasszikus polgárságot), valamint leszakadó, a semmibe hulló, jobb esetben herbálmámorban, esetleg metilalkohol-mérgezésben fetrengő tömegek.
