De gondoljunk az eggyel szerencsésebb helyzetben lévőkre, olyanokra, akiknek van állásuk is. Mondjuk, közalkalmazottak.
Miféle ország az, ahol az állam a saját munkaerejét tartja cselédsorban?
Merthogy tulajdonképpen erről van szó, a tűzoltótól kezdve a szakápolón keresztül az egyetemi oktatóig terjedő igen széles szakmai spektrumon. Akinek egyessel kezdődik a havi nettó fizetése (és utána maximum öt számjegy következik még), és netán családja is van, az lakik valahol, eszik valamit, és ezzel el is tapsolta a pénzét, nem marad szabadon elkölthető jövedelme. Koszt, kvártély, ennyi. Aki nap mint nap ezért gürcöl, azt nem polgárnak hívják, hanem szolgának. Megint csak: tömegekről beszélünk, kétkezi és szellemi foglalkozásúak sokaságáról. Plusz a családjukról. Milliókról.
Olyan időket élünk, amikor egymás után derül ki a legkülönbözőbb társadalmi csoportokról, hogy a szakadék szélén táncolnak. Hová vezet ez? Lassan nem marad olyan rétege a magyarságnak, amely ne érezhetné magát valamilyen szempontból hátrányos helyzetűnek, valamilyen módon veszélyeztetettnek, hovatovább létében fenyegetettnek. Ha hagyjuk, akkor ők majd csendben (vagy hangosan, de akkor is) eltűnnek, elsüllyednek, elmenekülnek. Viszont itt maradnak a nyakunkon az egymással marakodó tolvajok, gengszterek, politikusok: cselédország igazi polgárai.
