Magyar Nemzet Szalon: Ennek a nemzetnek a lelkében valami megtört

A kivándorlás a transznacionalizmus erősödését és a távozó fiatalok nemzeti identitásának teljes felszámolását okozhatja.

Hallgatói Hálózat, netadó elleni tüntetés, kockás inges mozgalom, a CEU melletti tüntetések és a mostani diáktüntetések – az elmúlt években a magyar fiatalság annak ellenére tudott többször is tömegesen és akár sikeresen is fellépni az őket hátrányosan érintő intézkedések ellen, hogy 2011 óta egyre többen hagyták el az országot, hogy Nyugaton tanuljanak vagy dolgozzanak. Megállítható-e az elvándorlás, visszatérnek-e valaha az emigránsok, és a legfontosabb kérdés: miért mennek el? A kilencedik Magyar Nemzet Szalon beszélgetői ezekre a kérdésekre keresték a válaszokat.

Egyáltalán: aktívak vagy passzívak politikai kérdésekben a magyar fiatalok? Andor László volt uniós biztos szerint pozitív dolog, hogy olyan kérdésekben, amelyekben az ifjúság, a tanulók érdekei sérültek, voltak megmozdulások az elmúlt években. Az internetadó, a CEU lehetséges bezárása és a kockás inges mozgalom voltak ilyen témák. A volt uniós biztos szerint ez a réteg odafigyel, tájékozódik és artikuláltan kifejezi a véleményét.

Szelényi Iván szociológusprofesszornak nincs erről empirikus ismerete; de ő is úgy látja, hogy az ifjúságot érintő kérdésekben mobilizálhatók a fiatalok – a kormányzat pedig jobban odafigyel ezekre a megmozdulásokra, mint más akciókra. A konkrétan őket érintő kérdéseken túl azonban a fiatalok nem mobilizálódnak, mivel a társadalom nagy részéhez hasonlóan ők is ki vannak ábrándulva a politikusokból és a pártokból – talán még jobban, mint más rétegek. Ez a trend világszerte emelkedőben van: Németországban, Franciaországban és az Egyesült Államokban is megfigyelhető.

Róna Péter közgazdász csak az Angliába kivándorolt fiatalokkal, diákokkal kapcsolatban rendelkezik biztos ismeretekkel, többekkel külön is elbeszélgetett a témáról az esemény előtt. Az Egyesült Királyságban tanító közgazdász szerint a magyar társadalom passzív, a fiatalok viszont aktívak, főleg az egyetemen tanulók; a vidéki, alacsonyan képzett ifjúság azonban kevésbé. Az általa megkérdezett kint tanuló vagy dolgozó fiatalok elmondták neki: nem hisznek ebben az országban.

– Nem nem bíznak. Nem hisznek. Ez igen súlyos megállapítás – fogalmazott Róna Péter. Sokan közülük devizahitel-károsult családokból indultak el Nyugatra: ők teljesen elkeseredettek, és nem akarnak hazatérni; ahogy az a három orvos sem, akivel beszélgetett.

Andor László szerint a társadalom passzivitásának nemcsak a kiábrándultság, hanem a félelem is oka Magyarországon: sokan tartanak attól, hogy retorzió éri őket, ha nyilvánosan politizálnak. A volt uniós biztos több olyan példát sorolt, amikor a fiatalok rövid idő alatt át tudták rendezni a politikai térképet: ilyen Spanyolországban a Podemos; vagy a brexitnépszavazás után felébredő, a parlamenti választásra aktivizálódó fiatalság. Szelényi Iván szerint érdekes, hogy a Momentum körül nincs nagy visszhang itthon, miközben nyugaton a fiatalok emelték fel Bernie Sanders vagy Jeremy Corbyn mozgalmait, Emmanuel Macron pedig maga is fiatal emberként lett francia elnök.

Arról azonban nincs konkrét tudásunk, hogy pontosan kik azok, akik elmentek az országból. Szelényi Iván szerint éppen ezért nehéz az elvándorlásról beszélgetni: alig tudunk róla valami konkrét adatot. „Puha adatok és kemény vélemények” jellemzik ezt a területet. Nem tudjuk, hogy hányan mentek el, nem tudjuk, hogy miért, és nem tudjuk, hogy vissza akarnak-e jönni valaha. Kormányoldalon és ellenzékben is szélsőséges vélemények jelennek meg, természetesen eltérő irányokban. Az elérhető adatok alapján a távozók között túl vannak reprezentálva a negyven év alattiak és a felsőfokú végzettséggel rendelkezők – a távozók 35-40 százalékának lehet diplomája. A szociológus szerint nehézséget okoz, hogy ez a téma rendkívül nehezen kutatható terület.

Róna Péter is úgy látja, hogy ez egy adatszegény kutatási terület. De a biztos adatok jelentős része is elkeserítő: svájci és német rendőrségi adatokból tudjuk például, hogy az egyes városokban dolgozó prostituáltak jelentős része, esetenként többsége magyar, egy jó részük roma származású. A kutató szerint a diplomások mellett nem szabad elfeledkezni arról, hogy rengeteg a szegény, vidéki elvándorló, akik az építőiparban és a vendéglátásban, esetleg az egészségügyben ápolóként helyezkednek el. A megdöbbentő szerinte az, hogy még azokban is van egy kis seb a távozásuk miatt, akiket nem a körülmények kényszerítettek távozásra, hanem saját döntésükből indultak el. Ezek az emberek többnyire nemcsak az országot, de családjukat is hátrahagyják. Róna szerint fontos lenne, hogy a kormány pénzt és energiát fektessen az emigrációban élők összefogására.

Andor László szerint azt például meg lehet mondani biztosan, hogy mikor indult el az elvándorlási folyamat: 2011-ben. Ekkor nyílt meg ugyanis az osztrák és német munkaerőpiac a magyar munkavállalók előtt, akikre volt is kereslet – illetve ezekben az országokban megvan az intézményrendszer az elvándorlók fogadására. De az úgynevezett húzófaktorok mellett a tolófaktorokat is számba kell venni: bevezették itthon a közmunkát, ezzel párhuzamosan leépítették a munkanélkülivé válókkal foglalkozó rendszereket. Ezek a faktorok együtt oda vezettek, hogy a teljes magyar munkaerő öt százaléka van külföldön, ami nagyjából Lengyelország szintjéhez hasonló, de csak fele a vonatkozó román adatnak.

Szelényi Iván szerint a legtöbb távozó nem azért megy el, mert máshol akar élni, hanem azért, mert erre kényszerül. A legtöbben legszívesebben itthon maradnának – úgy mennek el, hogy haza akarnak jönni, ha jobb lesz a helyzet. Vannak azonban másféle jelenségek is. A szociológus a kubai kutatóra, Alejandro Portesre hivatkozva egy új jelenségről, a transznacionalizmusról beszélt, ami a gyakorlatban többféle nemzeti identitást jelent. A mexikói bevándorlók között nagyon sok olyan van, aki nyit egy boltot Los Angelesben, de abban a boltban azt árulja, amit Mexikóban állítanak elő a rokonai; és ha összeszed belőle elég pénzt, akkor otthon épít házat. Szelényi a saját példájára is hivatkozott: maga is él Magyarországon és az USA-ban is.

Róna Péter szerint van egy másik jelenség is, ami pedig a nemzeti identitás teljes felszámolásáról szól: egy koncertzongorista magát elsősorban a hivatása mentén és nem származása alapján határozza meg. Egyre többet lehet találkozni olyanokkal, akik az életüket egy területnek és szakmának szentelik: ők oda mennek, ahol ezt az ambíciót legjobban ki tudják elégíteni – ha valahol ez többé már nem áll fenn, továbbállnak. Az ilyen szakemberek számára a nemzeti identitás másodlagos.

– Az elköltözés vágya kezd egyre korábbra tevődni – mondta Andor László, aki szerint egyre több középiskolás állítja azt, hogy már egyetemre sem Magyarországon szeretne járni. Erre ráerősítenek az olyan programok, mint az uniós Erasmus, amivel bármelyik egyetemista szétnézhet egy másik országban. Andor szerint egyébként nem olyan nagy a minőségbeli különbség a hazai és a nyugati egyetemek között, inkább az itthoni pesszimista hangulatban van jelentős különbség.

Róna Péter erre reagálva elmondta: a magyar oktatás alulfinanszírozott, nincs elég pénze a modern, korszerű oktatásra, pedig ezen egyébként nem érdemes spórolni. Azzal egyetért, hogy a magyar egyetemeken vannak remek tanárok, de a rendszer egésze, az oktatás szellemisége és módszere nem korszerű. Túl hierarchikus a struktúra, erős a tekintélyelvűség, és hiányzik a közvetlen kapcsolat tanárok és diákok között – pedig ez lenne az alapja a jó oktatásnak. Emellett a magyar felsőoktatás államfüggő, ezért valóban szabad és autonóm értelmiség nem jöhet létre. Angliában például senki nem mondja meg neki, hogy mit és hogyan tanítson – ha nem jó, amit csinál, akkor majd kirúgják.

– A független, kritikus, intellektuális szemlélet nincs megalapozva ebben az országban. Vannak bátor emberek, akik óriási kockázat és áldozat árán nyilatkoznak ugyan, de félnek. Róna szerint az egyetemek függetlenségének csorbulása és a korrupció között egyenes összefüggés van. Az egyetemi korrumpálódás lefelé terjedve szétárad a társadalomban; tragikusak a következményei, ha a szellemi szabadság nem biztosított.

Szelényi is egyetért azzal, hogy jó tanárok vannak, de a struktúra rossz, ráadásul rossz irányba is halad. Túlságosan korán kezdődik el a tanulók specializációja, tragikus a tankötelezettség korhatárának leszállítása. Szerinte még tizennyolc éves korban is nehéz eldönteni, hogy mit akar csinálni egy ember. Jobb az amerikai rendszer, ahol a college-okban az első két évben nem kell fő szakirányt választani. Itthon a tanárok és a diákok rendkívül túl vannak terhelve a memorizálással, miközben nem kap kellő hangsúlyt az elméleti és módszertani ismeretek átadása. Ebben a bolognai rendszer is hibás, ez is elősegíti a korai specializációt. És hogy kutasson a kutató, ha ennyi kurzust kell tartania? Szelényi szerint a Magyar Tudományos Akadémia rendszere is korszerűtlen „szovjet típusú” rendszer, ami leválasztja az egyetemekről a kutatási tevékenységet.

Andor László úgy véli, az az igazi kérdés, hogy tudunk-e változtatni az állam működésén és a politikai rendszeren. Ha nem, akkor marad a helyzet. A volt uniós biztos szerint az itt elhangzott kritikák része erősen jellemző az általános és a középiskolákra is, és ez még nagyobb baj. A felsőoktatásban tetézi a gondokat az is, hogy mind a hallgatóknak, mind az oktatóknak gyakran dolgozniuk kell az egyetemi oktatás és tanulás mellett. Szelényi szerint van a magyar oktatáspolitika mögött egy első pillanatra megnyerőnek tűnő érv: hogy a munkaerőpiacnak kell vezérelnie az oktatást. Ez jól hangzik, de alapvetően hibás, mivel a munkaerőpiac gyorsan változik. Az oktatási rendszerben a hangsúlyt a módszertani, elméleti, kritikai készség fejlesztésére kéne helyezni.

Róna Péter úgy gondolja, hogy mindezeken a kérdéseken túlmutató probléma van a magyar társadalommal. Példaként az Állami Számvevőszék által az ellenzéki pártokra kivetett bírságot hozta, ami szerinte jogi szempontból teljesen értelmezhetetlen, felrúgja az alkotmányos berendezkedést, hiszen összemossa a különböző hatalmi ágak szerepeit. Ehhez képest ebből a szerinte alapvető szempontból senki sem kritizálta a lépést. Ha ilyen az Egyesült Királyságban történne, akkor másnap a jogásztársadalom, az egyetemi tanárok „leszednék az adott intézmény vezetőjének a fejét”. Egy másik példa: Orbán Viktor kimegy Moszkvába, és mindenféle itthoni konzultáció és megbeszélés nélkül aláírja a magyar történelem legnagyobb beruházási szerződésért.

– Mi erre a társadalom válasza? Semmi! Itt valami nagyon nagy baj van. Hova tűnt ebből az országból ez a képesség? Volt egy Bős–Nagymaros, amikor a fél ország fellázadt. Hová tűnt ez az ország? Mi történt? Egy olyan állapottal kell szembenéznünk, ami, komolyan mondom, a tragédia felé sodorja ezt a nemzetet. Alapvető politikai, jogi fogalmak teljesen közömbösek az emberek számára, nem érdekli őket. Mi ez a passzivitás? Mi történt a magyar lelkekben, hogy ide jutottunk? Ennek nem Orbán az oka. Ennek a nemzetnek a lelkében valami megtört – mondta Róna Péter. Szelényi erre reagálva elmondta: az államfüggőség internalizálódott a magyarokban, hiányzik a civil kurázsi, erősödött az intézményi érdekek képviselete.

– Ez a gazdasági paradigma, amiben élünk, nem ér semmit. Nem működik – mondta Róna. Az EU-s pénzektől és az emigránsok hazautalt pénzeitől való függés nem normális állapot. Erről nem beszélünk itthon, beszélünk viszont helyette Soros Györgyről. A külföld felé nehéz elmagyarázni, hogy hogyan lehet a magyar társadalom érdeklődését néhány ilyen kitalált kérdéssel lekötni, miközben az egészségügy, az oktatás, a gazdaság súlyos válságban van – ezt pedig a számok is bizonyítják.

– Annak idején lehetett azt mondani, hogy a magyar társadalom azért nem tud mit kezdeni azzal, hogy Kádár János hazudik, mert ott vannak a szovjet szuronyok. Ez nem a magyarok hibája, hanem annak a következménye, hogy ott vannak a szovjet szuronyok. Csakhogy most már nincsenek szuronyok, és legalább annyira hazudunk saját magunknak, mint Gerő Ernő hazudott annak idején. Ezt nem tudjuk megmagyarázni, és nem tudják megmagyarázni ezt a külföldön élők sem, ha valaki rákérdez – fejtegette Róna. Szerinte ez okoz politikai közömbösséget a külföldön élőkben, de lehet, hogy a hazai társadalom paralízisét is ez okozza. Felmerül a kérdés, hogy ha ilyen sötét a helyzet, mit lehetne tenni – és mit lehet tenni az elvándorlással.

– Az állam hagyja abba azt az elképesztő terjeszkedést, amivel az élet minden zugába megpróbál beavatkozni! – folytatta a közgazdászprofesszor. Szerinte Magyarország tehetséges nemzet – hagyni kéne ezt a nemzetet élni. A politikának ki kéne szállnia az emberek életéből, hagyni kéne, hogy felfedezzék a tehetségüket. Andor László úgy gondolja, vannak előnyei is annak, hogy valaki tanulhat vagy kereshet többet máshol, kipróbálhatja magát más helyen. A gond az, ha valakinek kényszerből kell elmenni – ezeket a kényszereket kellene megszüntetni. Szelényi Iván hozzátette, a hazai lakásviszonyok átalakítása például segítene a helyzeten.

###HIRDETES###