Magabiztos győzelemmel vághat neki várhatóan utolsó elnöki ciklusának Vlagyimir Putyin. Az eredmény mind a részvételi arányt, mind a támogatottságot tekintve történelmi. Putyinra ugyanis minden korábbinál többen szavaztak, ilyen sikerről elődje legfeljebb csak álmodhatott. Így aztán nem meglepő, hogy az eredmények ismeretében a moszkvai mértékkel is kemény hidegben egy magabiztos, ám láthatóan elérzékenyült politikus lépett a Vörös tér mellett felállított színpadra.
A korábban a Kreml által célként kitűzött 70 százalékos részvétel mellett 70 százalékos eredmény a választások felé közeledve egyre elérhetetlenebbnek tűnt. Már csak azért is, mert a győztes kiléte nyilvánvaló volt, így aztán még a hívei sem voltak biztosak abban, hogy elmennek szavazni.
Aztán jött Theresa May brit miniszterelnök, az orosz diplomaták kiutasítása az időzítését tekintve mindenképpen logikátlan Szkripal-ügy nyomán, és még az is elment szavazni, akinek azért voltak fenntartásai Putyinnal szemben. Ebben a helyzetben már nem a reformok lassúsága vagy a korrupció számított. Az emberek többsége egyszerűen úgy gondolta, hogy ki kell állnia Oroszország mellett – amelyet adott esetben egy erős elnök jelenít meg. Az oroszok pedig összezártak az erős vezető mögött, aki úgymond nem hagyja megalázni országát. Persze működött a duma előtt elmondott „rakétás” üzenet is, és szokás szerint mindent megtettek a részvételi arány emeléséért a régiók vezetői. A választási körzetekben szólt a zene, működtek a büfék, és ajándékot is kapott mindenki. De ez így volt korábban is. Már a szovjet időkben is. Korábban azonban nem volt Krím – amely pontosan négy évvel ezelőtt „tért haza” –, és a Nyugat nyomása sem volt a mostanihoz fogható. Ezért van, hogy az oroszok nagyon nagy része kész megbocsátani Putyinnak azt is, amit egyébként nem néznének el.
May és az amerikai elit paradox módon egyértelműen Putyint segítette. Ráadásul olyan felhatalmazást biztosít ez a helyzet az orosz elnöknek, amelyről nyugati kollégái legfeljebb álmodhatnak. Az ostromlott erőd mint szimbólum és üzenet működik – mintha az ország és a regnáló vezető egy és ugyanaz volna. (Óvatos párhuzammal: bármit mond Orbán Viktor, a magyarok többsége nem érzi megtámadottnak hazáját, az oroszok közül ellenben sokan joggal gondolkodhatnak így.)
A felhatalmazás azonban felelősséggel is jár. Ezt érti Putyin is. A magabiztos győzelem tudatában nem véletlenül beszélt arról, hogy meg kell újítani Oroszországot. Minden jel szerint ekkora támogatással a háta mögött bele is fog az egyébként sok tekintetben fájdalmas reformokba. Ahogy a szankciók lökést adtak egyes szektorok – mindenekelőtt a mezőgazdaság és az élelmiszeripar – fejlődésének, úgy a nem utolsósorban a Nyugat segítségével megszerzett támogatás szélesebb értelemben gyorsíthatja fel Oroszország megújulását.
Putyin modernizációs kényszerben van, és nemcsak azért, mert az orosz társadalom nyilvánvalóan változásokra vár. Theresa May vagy az amerikai demokraták ugyan be-besegíthetnek neki, ám hosszú távon az lesz a döntő, hogy belép-e Oroszország az új technológiákat tekintve is a XXI. századba, és új irányt vesz-e.
Az elnök azért sem késlekedhet az annyira várt belső reformokkal, mert több mint 70 millió szavazó globális sikereket vár tőle. Ez nemcsak Oroszország nemzetközi helyét jelöli ki, hanem a belső feladatait is. Abban a tekintetben is, hogy a Putyin előtt álló kihívások stabil viszonyt feltételeznek Moszkva és Európa között. Kérdés, hogy a nagy ellenfél az óceánon túlról megadja-e az esélyt Oroszországnak és Európának a stabilitásra.
