Szájer József a ruhatárig menekült a Szita Károlyra vonatkozó kérdések elől – mutatja a tévé. Cseppet sincs kedvem nevetni. A Fidesz egyik alapembere pártja azon politikusai közé tartozik, akikről még elhiszem, hogy számukra az antikommunizmus nem politikai termék. Feltételezem, azért nem ad egyenes választ, mert a kampány kellős közepén a lojalitás áll minden előtt. Nem a kaposvári polgármester – aki a dokumentumok tanúsága alapján minden erkölcsi aggály nélkül jelentgetett a kádári állambiztonság III/II-es ügyosztályának a nyolcvanas években –, hanem Orbán Viktor iránt.
A politikus ügynökmúltja már évekkel ezelőtt téma volt. A tisztázás el-, a gyanú megmaradt, aztán az ügy lassan feledésbe merült. Pozíciója azóta is megingathatatlan városában, hű altisztje a miniszterelnök személyi függőségek rendszerére épülő hadseregének, aki rendet tart körletében. Semmi egyénieskedés; ha valamivel kitűnt, az a központi irányvonal átlagosnál buzgóbb képviselete (lásd a kormányfő személyes bosszújának eszközeként szolgáló plakáttörvényt). Ez a fajta lelkes szolgálat a jelek szerint minden rendszerben sajátja Szita Károlynak, és úgy látszik, mindig van rá igény.
Kizárt, hogy a Fideszben ne tudtak volna régóta Szita foltos múltjáról; már csak azért is, mert a lapunk által közölt dokumentumok titkos minősítését egy évtizede törölték. Közismert, hogy a rendszerváltásra itthon mindenkinél korábban készülődő állampárti körök igyekeztek „elhelyezni” a saját embereiket az újonnan szerveződő pártokban, mozgalmakban. Mégsem hiszem, hogy alvó ügynökkel állnánk szemben. Inkább egy hűvös kalkuláció következményével: az ügynökmúlt kockázatával együtt sem akarta a Fidesz vezetése a választásokon jól teljesítő polgármester kezét elengedni. Egy fogható, zsarolható személy pedig ideális káder egy olyan vezető szemében, aki trükkök százaival igyekszik bebetonozni a hatalmát. Korántsem állíthatjuk, hogy csupa gazember, aki úgy véli: a politikai tevékenység legfőbb mércéje a siker, és amíg az jön, az erkölcsileg talán kifogásolható eszközök is elnézhetők. Április 8-án sem fair play díjat osztanak. A kérdés csak az, meddig lehet egy közösség elnéző, hol a lojalitás határa.
Nincs világos tudásunk arról, hogy hol van az a pont, ahonnan a hatalomtechnika már semmiféle magasztos céllal nem igazolható, s az erkölcsi züllés, a gátlástalan cinizmus egyre mélyebb bugyraiba vezet. Az a sokaság, amely 2010-ben történelmi felhatalmazást adott a Fidesznek, nemcsak eredményesebb, de morális értelemben is különb kormányzást remélt, mint amit a megelőző nyolc évben megélt. Amellett, hogy ez a mostani kormányzás eredményesebb, szólnának érvek; csakhogy éppen a Fidesz az, amely e témában is kerüli a nyílt vitát.
Az erkölcsi fölény érzete mára elkopott. Nem csupán a hatalomgyakorlás módszerei, de az olyan reakciók is kikezdik a Fidesz antikommunista identitását, mint amilyet Szita leleplezésekor produkált. A komikus tagadáson és fenyegetőzésen túl ugyanúgy viszonyul a témához a kormánypárt, mint annak idején Horn Gyula a maga karhatalmista múltjához. – Na és?! – intézte el a néhai miniszterelnök, amikor lemondásra szólították fel az ügynökbírák, és pártjában mindez semmiféle törést nem okozott. A siker akkor őket igazolta: ezzel a múlttal választást lehetett nyerni 1994-ben. Sőt: a Szijjártó Péter által 2015-ben kitüntetett Medgyessy Péter sem a D–209-es-botrányba bukott bele. De vajon a Fidesz ezek után miféle erkölcsi magaslatról oktathatja ki az utódpárti MSZP-t, vagy komcsizhat le bárkit is a miniszterelnök?
Ha megnyernék is a közelgő választást, ezt a politikát erkölcsileg már nem lehet tisztára mosni. Bárhol jelenik meg, Rogán Antalt elkíséri a helikopter zúgása, Semjén Zsoltot az ajándék luxusvadászat fegyverropogása, Kósa Lajost meg Őt inkább hagyjuk. A Fidesz újjáépítette az MSZP következmények nélküli országát, elégtételt érte a választó vehet április 8-án. Vagy máskor. Ahogy végül Gyurcsányékkal is megtette.
