Orbán Viktoron és kormányán egyre kevesebb fogást találni. Tavares, Reding, Olli Rehn, az IMF, a túlzottdeficit-eljárás lassan a ködbe vész, az pedig kevés, hogy három iskolába két nap késéssel érkeznek meg a tankönyvek; marad a futball, abba kell kapaszkodni, foggal-körömmel. Persze, Orbán ott is épít, és e tevékenységet mondjuk Gyurcsánynak igazán semmilyen színtéren nem lehetett felróni, a Puskás Akadémia csapata sem véletlen számgenerálás útján jutott fel az NB I-be, hanem azért, mert híg a mezőny, az ország harmadik legnépesebb – történetesen kivételként szocialista vezetés alatt álló – városában, Szegeden például szisztematikusan tették tönkre a futballt, de valahol támadni kell.
Akkor is, ha a képességeit tekintve „házmesteri” Mesterházy a csapatkapitány. Védekezni viszont a magyar válogatottnak kellene. Mert ha nincs a messze nemcsak forintosított és intézményesített, hanem szavakban, gesztusokban, lelátókon is érzékelhető állami jelenlét, akkor a hazai labdarúgás körülbelül az alábbiakat mutatja fel: szutyok stadionok, kevés kivételtől eltekintve háztáji jellegű vagy ügyeskedő klubtulajdonosok, a csőd szélén ténfergő zrt.-k, a lelátókon szerep- és tudatzavaros, a még többségben lévő normális szurkolókat riasztó csoportok, a pályákon a leküzdhetetlenül burjánzó fogadásicsalás-sorozat, az egész romhalmaz tetején pedig, rozsdás lakattal az ajtaján, az MLSZ.
Ma egészen más a kép. És hogy holnap, holnapután is így maradjon, azaz tovább fejlődjön egy egészséges futballkultúra felé, ahhoz most már szükséges némi részeredmény. Ha még nem is vb-részvétel, nem 7-2, 9-0 vagy kétszer 5-1, mint hajdan, a románok ellen, de valami. Ne legyen arany a csapatunk – de legyen acél.
A minimum az ínszakadásig, a vészes oxigénadósságig zajló küzdelem. Ám kizárólag a pályán, nem a bukaresti utcán vagy a tribünön. Vonatra szállni, fél napot piálni, már Biharkeresztesen balhézni, a stadionban arctalanul hőzöngeni, gyalázkodni, újabb muníciót adni a Wiesenthal-központ vagy a „Félek és írogatok” munkatársainak, aztán a hőstettekkel büszkélkedni nemcsak szánalmas, hanem kifejezetten kártékony kétnapos program. Annál is inkább, mert Victor Ponta utasítására a magyarokat őrző biztonsági alakulatok nemhogy provokálni nem fognak, valószínűleg még a provokációnak sem ülnek fel, és a román miniszterelnök a hazai drukkereket is arra kérte, adjanak leckét európai viselkedésmódból. Ők ezt persze nem fogadják majd meg mindannyian, de aki inkább a magyar szóra hegyezi a fülét, molinóra mereszti a szemét, az azt hallja, látja meg, amire kíváncsi. Úgyhogy a mieink végre példát vehetnének hokitáborunkról, amely a „Ki nem ugrál, büdös román” strófa helyett azt skandálja, „Aki ugrál, büszke magyar”.
