Schiffer András szenvedélyesen és okosan érvel a megállapodás mellett, ám az LMP-t mostantól még inkább a Fidesz kiszolgálójaként bélyegzik meg ellenzéki ellenfelei, paktumról, kollaboránsokról beszélve. Pedig kiderült már, hogy az ezer okból joggal bírálható, ám legitim felhatalmazással bíró kormánnyal mindenfajta együttműködést zsigerből elutasító ellenzékiség zsákutca. A kérlelhetetlen szembenállás politikáját szektás elvakultsággal képviselő Gyurcsány-párt egyre inkább magával rántja az MSZP-t, amelynek szakpolitikusa hónapokkal korábban még nem zárkózott el az alkotmánybíró-jelölésről folytatott egyezkedéstől. A Fidesz informálisan a Jobbikkal is felvette a kapcsolatot, ám nem jutottak dűlőre, így végül elfogadta az LMP korábbi, sokáig jegelt, nem az egyet nekem, egyet neked hagyományos logikáját követő javaslatát.
Nem lehet kétségünk, ha a kormányoldalnak meglenne a kétharmados többsége a parlamentben, már rég megoldotta volna egyedül a hiányzó alkotmánybírók pótlását. Az ellenzék egyik pártjával kötött egyezség révén mostantól nemcsak teljes létszámmal dolgozhat a testület, hanem arra is van némi remény, hogy az alkotmányos alapértékek, köztük különösen az információszabadság, a közérdekű adatok megismerhetősége erősebb védelmet kapjanak. Erre a jelenlegi hatalomgyakorlási módszerek ismeretében nagy szükség van, a kormánypártokat néha mintha az általuk megszavazott alaptörvény is elviselhetetlenül szorítaná. Nem árulás, ha egy ilyen változtatáshoz partner valamelyik ellenzéki párt, de az LMP-nek azt is tudnia kell, hogy ezzel az egyezséggel hatalmas támadási felületet kínál fel.
A magyar politikában a kompromisszum, az alkukényszerre adott józan válasz ritka, mint a fehér holló. Nincs mit csodálkozni azon, ha sokan értetlenkedve bámulnak most, cselvetést sejtenek vagy az öklüket rázzák.
