Ami százötven mostani kollégám és családjuk számára tragédia, az csak egy epizód a rendszerváltás utáni Magyarország munkavállalói szempontból cseppet sem fényes történelmében. Az utóbbi csaknem harminc évben gyárak százai szűntek meg, emberek tíz- és százezrei kerültek és kerülhetnek egyik pillanatról a másikra az utcára. Annyiban talán rendhagyók vagyunk, hogy van olyan kollégám, aki húsz év alatt ötször (!) élte át azt a döbbenetes pillanatot, amellyel kedd délelőtt tízkor én életemben először szembesültem. Tizennyolc éve vagyok folyamatosan a Magyar Nemzetnél, de most lezárult egy fejezet, és elkezdődik valami más.
Tegnapi vezércikkemben arról írtam: ha van, aki szeressen, és akit szerethetünk, ha van mit ennünk, és van fedél a fejünk fölött, ráadásul egészségesek vagyunk mi magunk és a szeretteink, akkor nagy baj már nem lehet. Ez ad erőt nekem, nekünk, és reményeim szerint a velünk végig kitartó, hűséges olvasóinknak is.
Hogy mi lesz a nyomtatott sajtóval Magyarországon? Erre a kérdésre három évvel ezelőtt elhunyt kollégámnak, a Magyar Nemzet ikonikus szerzőjének, Kristóf Attilának a mondatával válaszolok: Én nem tudom
