Az örök tél vége

Örök tél. Lágervilág. Több százezer derékba tört élet, több millió elhallgatott szenvedés. Magyar történetek. Apák, anyák, lányok, fiak, akik odavesztek, akik közül ha sokan visszatértek is, egy részük örökre ott maradt a fagyos hómezőkön, a felejtés birodalmában. Róluk a kommunizmus idejében nem volt szabad beszélni, és eleve abszurd ötlet lett volna felvetni azt, hogy pokoljárásukról film készüljön.

Ám a rendszerváltozás után – ma már szinte érthetetlen és felfoghatatlan módon – a múzsák tovább hallgattak. Pedig már nem volt háború. Történetüket film által senki sem tette újra a nemzettudat részévé, hogy átérezzük, átéljük mindazt, amit nekünk nem kellett, hogy megemlékezzünk azokról, akiknek emlékét betemette a makacs, örök tél.

Nekik, a szovjet haláltáborokat megjárt és odaveszett honfitársaink emlékének ajánlotta a Nemzetközi Emmy-díját Gera Marina New Yorkban. Ráadásul mindezt egy szimbolikus napon, november 25-én, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapján. Ha létezik történelmi elégtétel, ha vannak még szimbólumok ebben az elvarázstalanított világban, akkor ez az volt.

Egy ritka, kegyelmi pillanat. Ráadásul egyben nagy magyar filmtörténeti pillanat, hisz Gera Marinát első magyar színművészként jelölték a Nemzetközi Emmy-díjra, amit a tévéfilmek Oscarjának tartanak. Ez önmagában is nagy fegyvertény.

Ám Gera Marina diadalt aratott, hisz el is nyerte a legjobb színésznőnek járó díjat. Egy kis csoda történt, hisz magyar történelmi film főszerepéért kapta ezt az elismerést, ráadásul az egész világ előtt, így a sok elhallgatott, ismeretlen emberi történet egyszer csak életre kelt.

Mert ne legyenek illúzióink, a nyugati világ nem ismerte és most sem ismeri a szovjet háborús bűnöket, a megszállt és meggyilkolt emberek tízmilliónak tragikus történetét. Miért is ismerné, hisz ott nagyszabású filmek nem készültek erről, márpedig ebben a században az, amiről nem készül nagy történelmi film, az igazán nem is létezik a világ tudatában.

Az Örök tél áttörte a falat, tabut döntött. A film diadalútja – hisz eddig 31 elismerést nyert, köztük a Legjobb európai tévéfilm díjat is kiérdemelte – jelzi, hogy paradigmát váltott. Sokszor hallhattuk, hogy magyar történelmi témával nem lehet hatni a világra, ha végre megmutatjuk magunkat, azt, hogy kik vagyunk, történelmünk dicsőséges és pokolbeli éveit, évtizedeit, az legfeljebb minket érdekel.

Mások csak legyintenek rá, hisz ilyen a világ, mi meg kis nemzet vagyunk. Az Örök tél diadalútja azt bizonyítja, hogy csak úgy tudunk sikeresek lenni, csak úgy ismerik el a művészetünket, ha végre magunkat adjuk, ha nem próbálunk másnak látszani, mint akik vagyunk.

Az Örök tél példátlan sikere mindennél jobban jelzi, hogy a magyar film akkor lehet újra sikeres és akkor tartják számon a világban, ha folytatja a nagy hagyományait. A magyar film ugyanis akkor volt csúcson, amikor történelmi filmek és társadalmi drámák készültek. Ebben tudtunk eredetit, sajátosan magyart adni a világnak. Az Örök tél ezt a hagyományt folytatja, minőségében, szellemiségében és bátorságában is.

Harminc évet kellett várnunk arra, hogy a Szovjetunióba elhurcolt magyarokról játékfilm készüljön. Elkészültét a gulágemlékév emlékbizottsága finanszírozta. Tévéfilmnek mondják, pedig az elmúlt évtized kimagasló magyar filmalkotásáról van szó, amely pár év alatt már klasszikussá ért a nézők szemében és szívében. Az Örök tél alkotói bebizonyították, hogy lehet, hogy az operatőri munkától kezdve a színészi alakításokig egyben van ez a film.

Az örök tél végével pedig azt reméljük, hogy elkezdődik a magyar film tavasza.