Nincs visszaút!

Az a bizonyosság, hogy a kommunista diktatúra újra bekopogtatott a kapuinkon, csak most Európai Uniónak és jogállamnak nevezi magát.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

Valamikor a messzi hatvanas években egyszerre indult két, nagyjából azonos körülmények közül érkező, a szovjet birodalom megszállása alatt nyögő, közép-európai, nagy tehetségű alkotó. Egyikük a Hamu és gyémánttal, valamint a Csatornával, másikuk a Szegénylegényekkel és a Csillagosok, katonákkal tette le névjegyét hazája és a világ filmművészetének asztalára. Mindkettejük indulásában ott volt a megkérdőjelezhetetlen nemzeti ethosz. Egyikük a lengyel Andrzej Wajda, másik a honfitársunk, Jancsó Miklós.

Aztán jöttek a rendszerváltások, a Szovjetunió széthullása, a fel- és megszabadulások mámora, Európa és az egységes Európa illúziója, és a két kelet-közép-európai művész is befejezte életművét. A lengyel Wajda a Katyn című nemzeti eposszal tette fel a koronát arra az életműre, a magyar Jancsó Miklós pedig a Nekem lámpást adott az úr Pesten, s még ki tudja, miféle szörnyűségekkel rombolta le ugyanazt az életművet. Miért volt ez így? Nem tudom. Ha majd sok időm lesz, megpróbálom megírni ezt a történetet, és biztosan szó lesz az elemzésben a mély lengyel katolicizmusról és a mély magyar önsorsrontó liberalizmusról – de ezt majd a maga idejében. Most elég annyit leszögeznünk: a Katyn végén a föld alá lépkedő asszony képe az irányadó, aki annyit mond a nácikat felváltó kommunista diktatúra hajnalán: most majd a föld alatt kibekkelem őket.

Ez a kép égjen bele a lelkünkbe ezen a napon.

És az a bizonyosság, hogy a Katynt letagadni és elhazudni készülő kommunista diktatúra, a nemzeteinket felfalni akaró szovjet világmegváltás újra bekopogtatott a kapuinkon, csak most Európai Uniónak és jogállamnak nevezi magát. Egy kedves és bölcs barátom mondta nekem a minap: a Szovjetunió legalább nem hablatyolt valamiféle jogállamról. Ők csak annyit mondtak, itt a hadseregünk. És tényleg: mennyivel becsületesebb megoldás volt az… Nincsen mód most már, hogy egy tapodtat is hátráljunk. Ha most meghátrálunk, eláruljuk mindazt, amiben mindig is hittünk. Ha most engedünk az EU zsarolásának, a birodalmi törekvéseknek, egy velejéig rothadt öregember, egy modern kori Macbeth őrült lázálmainak valamiféle „nyitott társadalomról”, akkor nincsen többé helyünk a nap alatt.

Bennünket a dédszüleink, a nagyszüleink és a szüleink nem ezen az úton indítottak el. Amikor mi alászálltunk, hogy kibekkeljük azokat, akkor szó sem volt egy újabb birodalomról, egy újabb önfeladásról, egy újabb világmegváltó őrületről. Akkor nemzetről, egyenlő nemzetekről, szabadságról volt szó. A Szegénylegények önfeláldozásáról volt szó a lelkünk mélyén, akik a „sánc” tetejéről fejest ugrottak a földbe, mintsem hogy elnézzék egy leány meztelen megaláztatását. És abban az önfeláldozásban nem volt helye annak az elmebajnak, hogy nem lehet tudni, ki nő és ki férfi… A mi nagyszüleinket a huszadik században legalább háromszor semmizték ki, alázták meg, tették földönfutóvá – ma is akad gazember, aki erre készül. És ők soha nem mondták azt nekünk, hogy „gyerekem, ha ezt el akarod kerülni, hódolj be nekik”. Nem. Helyette azt mondták, hogy mindig tudd, mi a helyes, mi az igaz, mi a tiszta, mi a biztos. Biztos a családod, a hited, a hazád, a gyermeked, a múltad, a hagyományaid, aki ezeket támadja, az ördöggel cimborál.

És történjen bármi is, a déli harangszóra nagyanyám az asztalra tette a levest nagyapámnak. Azt a bizonyosságot árulnánk el, ha most engednénk ezeknek a gazembereknek. A haza is ott van Illyés magasában, és immáron Európa is ott van Illyés magasában. Minden más: talmi hazugság, önsorsrontás, vétek. Árulás. Én, mi nem erre szerződtünk, nem ezért alapítottunk Fideszt, nem ezt álmodtuk Wajdával és a nagyanyánkkal.

Ha most engedünk, mindent elveszítünk. Ha most engedünk, miránk többé ne számítson senki sem.