Feri a lejtőn

Engem igazán az csigázott föl, hogy szegény Gyurcsány, a mi Ferink iszonyatos sebességgel indult meg az elszegényedés lejtőjén.

Budapest, 2020. június 10. Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció vezérszónoka felszólal a Magyarország 2021. évi központi költségvetésérõl szóló javaslat általános vitájában az Országgyûlés plenáris ülésén 2020. június 10-én. MTI/Kovács Tamás Fotó: Kovács Tamás

Eljött a február, és vele az össznépi sárga irigység kiélésének ideje. Én a magam részéről alapvetően utálok mások zsebében turkálni, most azonban kedvet kaptam hozzá. Nekibuzdulásomat két dolog alapozta meg. Az egyik, hogy a moslékkoalíció tagszervezeteinek vezetői a balliberális lakájmédiával összefogva a képviselői vagyonnyilatkozatokat az idén is arra akarják felhasználni, hogy bizonyítékokat kreáljanak azokra a jól hangzó, de minden alapot nélkülöző rágalmaikra, hogy a kormánypártiak szétlopták az országot.

Fekete-Győr András már bele is csodálkozott a nagy magyar éterbe, hogy ő gazdagabbnak tűnik a nyilatkozatok alapján, mint a kormányfő. Azt persze nem említi, hogy örül vagy panaszkodik. Mint ahogy azt sem, nála hogyan alakulnak a kiadások, pedig gyanítható, kisebb háztartást visz, így könnyebben spórol.

De engem igazán az csigázott föl, hogy szegény Gyurcsány, a mi Ferink iszonyatos sebességgel indult meg az elszegényedés lejtőjén. Ha hinni lehet az általa beadott papíroknak, az utóbbi években eltűnt vagyonából egymilliárd-kilencszázmillió forint. Másképpen fogalmazva 1900 millió. Jó lenne most balliberális aggyal rendelkezni, mert akkor rávághatnánk, hogy biztos a fideszesek lopták el tőle. De ekkora hazugságra még ő sem vetemedik, pedig hazudozásban, mint tudjuk, retorikai csúcsteljesítményekre képes. De hol van akkor a lóvé?

Mielőtt találgatásokba bocsátkoznánk, érdemes feleleveníteni, honnan volt neki ennyi. Ki ne emlékezne a dicső ’90-es évekre, amikor többek között a magyar alumíniumipar privatizációja is zajlott. Mi, egyszerű halandók nem vettünk persze timföldgyárat, azt sem tudtuk, hogy eladó. S ha lett volna is ötmillió spórolt pénzünk, mint Ferinek, ahhoz bizony kellett még hétszázmillió. Ekkor jött a képbe az anyós, Apró Piroska, aki épp az állami Magyar Hitelbankot vezette. És mivel a család szent dolog, csak a posztkommunisták ezt tagadják, adott is az állami pénzből hétszázmilliót Gyurcsány cégének, hogy megvegye belőle az állami vagyonból a Motim Zrt.-t. Így csinált ez a roppant tehetséges, kreatív vállalkozó ötből hétszázötöt. Így lehetett akkoriban politikai tőkéből pénzügyi tőkét kovácsolni néhány hét alatt, és viszont, ha úgy hozta a szükség.

Erős a feltételezés, hogy most úgy hozta, mert nem elég, hogy Gyurcsányék pénzzé, potom 2,1 milliárd forinttá tették a Motimban meglévő részesedésüket, de ebből a már említett 1,9 milliárdnak nem látszik a nyoma a vagyonbevallásban. Következésképpen vagy felélték, ami azért lássuk be, még Feri feltételezett napi fogyasztása mellett is képtelenség, vagy a moslékkoalíció összeboronálására kellett költeni. Viszont, ha minden tagszervezet vezetőjének csurrant-cseppent, különösen azoknak, akik sokáig úgy határozták meg politikai identitásukat, hogy ők a XXI. század pártjai, és nem közösködnek a letűnt korszak sem jobb-, sem baloldali maradványaival, akkor óvatosabban kekeckednék a miniszterelnökkel Fekete-Győr helyében. Mert mi lesz akkor, ha lotyaszájú Gyurcsány egyszer csak elkezd beszélni arról, miért csappant meg ilyen látványos mértékben a házi kassza?

Mindenesetre a józan eszüket még őrző szavazópolgárok mindig nézzék meg, kinek a szájából ömlik a mocsok elirigyelve mások gazdagodását. Ne dőljön be senki hangzatos dumáknak. Magyarországon ugyanis a baloldalnak hosszú évtizedek óta bevett szokása azzal megvádolni ellenfelét, amit ő maga követett el. Százmilliós villák, milliárdos vagyonok árnyékából megy a turkálás a kormánypártiak zsebében. Ha valaki szétlopta többször is ezt a szegény országot, akkor azt Gyurcsány köreiben hamarabb meg lehet találni.