Jobboldali közönségünk a vasárnapi választások óta előszeretettel idézgeti Horthy Miklós beszédének egy részletét, amelyet 1919. november 16-án mondott el abból az alkalomból, hogy bevonult Budapestre:
„Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait, és egy év alatt elprédálta összes javainkat.”
Tegyük mindjárt hozzá, hogy jobboldali közönségünk ezen idézete épp oly’ féloldalas, mint a baloldali közönség kedvence, az István király intelmeiből való ezen citátum:
„Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”
Féloldalas idézetek ezek, mert a jobboldali közönség soha sem folytatja Horthyt, miszerint:
„Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell. Meg vagyok győződve róla, azaz úgy remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, hanem ellenkezőleg, akik bűnösöknek érzik magukat, megtérnek, és hatványozott erővel segítenek a nemzeti reményekben tündöklő Budapest felépítésében. A mártírokat, az itt sokat szenvedett véreinket meleg szeretettel öleljük szívünkhöz.”
A baloldal pedig ezt már nem szereti István királyban:
„Őseink követése foglalja el a királyi méltóságban a nyolcadik helyet. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel.”
Így lenne teljes a dolog, de ki akar itt teljességet? Amúgy pedig ideje tudomásul vennünk, hogy ma például Európa kilenc legnagyobb fővárosából nyolc balodali-liberális vezetésű, egy kivétel van: Madrid.
Ennek pedig nyilván oka van. Ez az ok minálunk nyilván ott lapul a századfordulótól egészen a rendszerváltásig „faji” hátteret is magában foglaló népi-urbánus ellentétben, amely ma is fennáll, csak éppen a „faji” motívum tűnt el belőle, szerencsénkre. De ettől még ez a dichotómia kétféle életformát, látásmódot, értékválasztást jelent, kétféle viszonyulást múlthoz, hagyományhoz, históriához, nemzethez.
A ma még mindig egészségtelen magyar társadalomszerkezetben van egy nagyjából ötszázaléknyi gazdag réteg, vele szemben áll 15-20 százaléknyi úgynevezett középosztály és egy 75-80 százaléknyi „underclass”. Az Orbán-kormányok minden törekvése arra irányul, hogy megerősítse a középosztályt, létrehozza a nemzeti burzsoáziát, amely a globális piacon is versenyképes, s hogy kiemelje az alsó osztályokat a mélyszegénységből, elsősorban a munka biztosítása és a családtámogatási rendszer által. Mit látunk mégis?
Azt, hogy a nagyvárosokban, ahol az iménti társadalomszerkezeti arány 15–40–45 százalékos, mégis a kormány által ezekben a városokban – ellenzéki vádak szerint – „túltámogatott” felső- és középréteg szavaz balra, míg a vidéki kis- és közepes települések lakói a leghívebb támogatóink.
Ennek oka van. Egy olyan ok, ami messze áll az ellenzéki lózungokon, az ellenzék által irritáló nagyképűséggel kisajátított „szürkeállomány” mítoszán – ami ráadásul nem is igaz. És ez az ok ráadásul ugyanaz Bécsben, Párizsban, Londonban és Budapesten. És összefügg a nagyvárosi lét gyökértelenségével és globalizmusával éppúgy, mint a vidéki és kisvárosi létezés hagyománytiszteletével és „földközeliségével”. És az is biztos, hogy a jövő nem e kettő közötti választásé, hanem a nagyvárosiak felé fordulásé. A szereteté és alázaté.
