Ha nincs híd, nincs haza

Jó és rossz időkben, demokráciában és diktatúrában mindig ugyanazt az üzenetet hordozta március tizenötödike: rabok tovább nem leszünk!

Pilhál György Fotó: Katona_Vanda Forrás: Magyar Nemzet

Petőfi továbbment. Féltve a forradalom parazsát, írja is majd – írja? kiáltja! – förgeteges szenvedéllyel: „Kaszálhatd a fűt világ­-

végeig, / Holnap kinő az, ha ma lenyesik. / Tördelheted le a fa lombjait, / Idő jártával ujra kivirít”.

Vajh mit szólna most, ha végignézne az elszaladt „gyomlálatlan” emberöltőkön? Hogy sorsfordulóink rendre megtorpantak már a szelíd nyesésnél. Mert túl gyorsan felejtünk, és túl korán megbocsátunk. Ha nem túlerő győz le, kaméleonok csalnak lépre, magunk hívjuk vissza megnyomorítóinkat. Ki érti ezt?

Bár a közös megemlékezések az idén elmaradnak, a nagy napot, mint 173 esztendeje minden évben, most is megünnepeljük a szívünkben.

Hozott már a történelem ilyen „csöndes” ünnepeket, bár azokat más „járványok” okozták – évtizedeken át a kommunizmus vírusa.

Ügyeskedni nehéz a március tizenötödikékkel, ez már régen kiderült. Vérbe fojthatták behívott idegenekkel a forradalomból sarjadt szabadságharcot, ám a szelleme már kibújt a palackból. Betiltani, elfelejtetni nem lehet, apáról fiúra száll a nemzet önérzete. Erre már Ferenc József is hamar rájött, kemény kézzel kezdte, aztán csak morgott, később legyintett. A kiegyezés után még hangosabbá lett az emlékezet. Bécs nem találta az ellenszert a dacos ünnepnapra, nem is találhatta.

Az első háborút követő tanácskommün ­egyszerűen „kihagyta” a március tizenötödikét – mihez is kezdett volna vele? A kommunizmusnak negyven éven át nagy fejtörést okozott az ünnep. Betiltani nem merték, megpróbálták hát magukhoz igazítani, élére állni. Rákosi Mátyás a vörös mozgalom előfutárainak nevezte a negyvennyolcasokat, csinnadrattával ünnepeltette; Petőfi, Kossuth, Táncsics portréival fotóztatta magát. A Kádár-kor valósággal rettegett az emléknaptól. Nem sokat tévedtek, amikor úgy okoskodtak: aki negyvennyolcról beszél, ötvenhatra gondol. Március idusa az idegen megszállás elleni jajkiáltás. Ízig-vérig magyar ünnep. Volt félnivalója a hatalomnak – szavakban ünnepelte a régi márciust, a valóságban vacogott tőle.

Ha a Nemzeti Múzeum lépcsősora beszélni tudna… Mert 1848 óta megkerülhetetlenek azok a kövek, minden kurzusnak meg kell másznia valahogyan – az egyik botladozik, a másik beleizzad (a tetőre mesterlövészeket küld), a harmadik büszkén lépdel föl rajta. (A „hivatalos” Európa eközben furcsán néz ránk. Talán, mert dacosan magyarok vagyunk. Talán, mert próbálunk a sarkunkra állni.)

Bem apó szavai jussanak eszünkbe, melyekkel az ősz bajnok 1849. február kilencedikének hajnalán a piski hídnál buzdította rohamra honvédjeit: „A hidat elfoglalom, vagy elesem. Előre, magyar! Ha nincs híd, nincs haza!”

A mostani ünnep legfőbb üzenete: ha nem győzünk, végképp elvesztünk, több sebet már nem bír el a haza. Meg kell tartanunk a hidat. Mert ez a mi hidunk. Ne feledjük, akik a túloldalon állnak, azok ars poeticája: Merjünk kicsik lenni! Ők azok, akiket Világo­saink fájdalma nem hazaszeretetre, hanem a szolgaföld elfogadására tanított. Akik, ha tehetnék, tovább zsugorítanák a nemzetet, megásnák a sírját. Ők azok, akik magyarkodással vádolnak mindenkit, aki e szívdobogtató márciusi napon kokárdát visel, s könny csillog a szemében, ha a Himnuszt énekli.